Veled a végtelen...➡Befejezett⬅

6.rész

/Luke szemszöge/

- Gyere már! - rántott egyet rajtam Calum, hogy kövessem a házba. Őszintén szólva egy kicsit tartottam ettől a helyzettől, hiszen még mindig nem vált világossá számomra, hogy mik a szándékai felém nézve. Én tudtam, hogy mit akarok, vagyis inkább kit...viszont, hogy ő akart-e engem? Fogalmam sincs...
Calum már az útközben tájékoztatott róla, hogy nincsenek itthon a szülei, amitől egy picit megkönyebbültem.
Lassan követtem a nagy házba - a barátomat? - Calumot.
Az előszobában levetettük a cipőinket, aztán a nappaliból fel felé vezető lépcsőn a fiú szobájába vettük az irányt.

- Ne nagyon nézz körbe, mert nem volt időm tegnap este kitakarítani a szobámat - fordult hátra, miközben kinyitotta a feketére festett szoba ajtót. Bent sötétség uralkodott. A redőnyök le voltak húzva, így a falak feketének tűntek,egészen addig a pillanatig amíg Calum fel nem húzta azokat - Nem jössz be? - nézett hátra a válla fölött Calum, miközben az ágya mellé dobta a táskáját. Én még mindig az ajtókeretnek dölve álldogáltam és figyeltem, ahogyan a nálam alacsonyabb fiú fekete hajába túr hosszú ujjaival.

- Bemehetek? - húztam fel az egyik szemöldököm. Igazából fogalmam sincs, hogy miért kérdeztem meg, hiszen nyilván nem kellett engedélyt kérnem.

- Na ne szórakozz már! - szemforgatva hozzám sétált és ujjainkat összekulcsolva az ágyához húzott. A szívem bukfenceket hányt, hiszen annyira sokat jelentett nekem az a pici gesztus, hogy végre nem nekem kellett kezdeményeznem - Olyan hideg a kezed - simított végig Calum nagyujjával a kézfejemen, mire a bőröm bizseregni kezdett az érintése alatt. Most valahogy olyan más volt...

- Mennem kéne - köszörültem meg a torkomat, majd kihúztam a kezemet Calum fogásából és az ajtó felé indultam. Gondolkodnom kellett.

- Ne menj el! - szólt utánam. Miért nehezíti meg a dolgomat? Hiszen már így is többet jelent nekem, mint kellene.

- Miért maradjak? - fordultam meg, hogy vele szemben legyek. Kitárt karokkal vártam a válaszát.
Csak állt ott kikerekedett szemekkel és nagyokat nyelve gondolkozott, majd egy kis idő után megrázta a fejét. Keserű ízzel a számban bólintottam egyet, aztán lesétáltam a lépcsőn, a nappaliban felvettem a cipőimet, majd elhagytam a házat.
Fogalmam sem volt, hogy hová is mehetnék. Nem jutott eszembe senki, akit ilyen helyzetben felkereshettem volna. Céltalanul elindultam az egyik irányba, hogy kiszellőztethessem a fejemet.
Nem akartam gondolkodni, mégis minden pillanatban Calum jutott az eszembe. A sötét haja, a fekete szemei, az édes mosolya, a cuki hangja. A közelsége valahogy mindig furcsán hatott rám. Olyant kezdtem el érezni mellette, amit eddig még soha senki másnál. Rohamosan kezdtem el belészeretni, és bárhogy is akartam, ezt már nem tudtam megakadályozni. Kellett találkoznom vele...

- Luke!!! - kapta el valaki hátulról az egyik karomat, majd egy nagy lendülettel maga felé fordított. Egy kipirosodott arcú, lihegő Calummal találtam szembe magam. Haja a homlokára tapadt, amit muszáj volt eltűrnöm onnan.

- Futottál? - húztam fel az egyik szemöldököm, miközben próbáltam komoly arcot vágni, de nagyon nehezen ment, hogy ne nevessem el magam.

- Dehogy - forgatta meg nagy szemeit - Figyelj, én azt akartam, hogy velem maradj...- hajtotta le a fejét. Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék...

- Ez nekem nem megy - sóhajtottam egyet, majd megrázva a fejemet elléptem tőle párat. Távolságra volt szükségem, hogy ne veszítsem el a fejem - Ne találkozzunk többet, rendben?

- Mi? - kapta fel a fejét Calum, és összezavarodott tekintettel bámult rám. Közelebb akart jönni hozzám, de én ugyanúgy hátráltam - Most miért mondod ezt?

- Mindegy...- legyintettem lemondóan. Úgy se értené meg, ha elmondanám neki, hogy telejesen beléestem.

- Nem! Nekem rohadtúl nem mindegy, Luke! - emelte fel a hangját az előttem álló fiú. Talán számítok neki valamit? Dehogy... - Először eljátszod, hogy mennyire oda vagy értem, aztán most meg csak úgy le akarsz lépni? Érett egy húzás tőled mondhatom... - nevetett fel erőltetetten - Tudod mit? Oké...olyan mindegy, hogy mit csinálsz! De többet ne keress, mert hallani sem akarok rólad! - a szemei villámokat szórtak, miközben egy utolsó pillantást vetve rám megfordult, és elsétált.

- A rohadt életbe - morogtam az orrom alatt. Nem tudtam végig nézni, ahogyan elmegy. Elkellett neki mondanom. Tudnia kellett. - Fontos vagy nekem....- azt hiszem.

- Tessék? - állt meg, majd tágra nyílt szemekkel visszafordult.
Helyre kellett hoznom a dolgokat...még hozzá gyorsan.