Overdose

Harmadik rész

- Mi lenne, ha leakadnál végre arról a kutyakakáról? - horkant fel Hoseok, kezdte idegesíteni, hogy jóbarátja szinte csak a telefonjába merülve turkál néha-néha az ételbe, ami most véleménye szerint kivételesen finom volt. Hoseok nagyon jól ismeri Jimint, tudja, hogy saját magáról alkotott képe kissé hibás, sosincs magával és kinézetével megelégedve, ezért, hogy változtasson, rengeteg időt tölt edzőteremben, és képes akár napokig kihagyni a rendes étkezéseket, mindössze egyszer-kétszer eszik valami igencsak elenyészőt. Nem kell orvosnak és professzornak lenni ahhoz, hogy egyértelmű legyen, ezzel a rezes hajú férfi többet árt magának, mint segít. Így hát, Hoseok próbál javítani barátja helytelen szokásán ahol és amikor csak tud. Sokszor nyaggatja és meghívja ide-oda enni, csak hogy barátja és kollégája gyomráról kellőképpen gondoskodjon, ha már a gazdája nem teszi. Jól is néz ki a kidolgozott test, de nem mindegy, milyen áron. - Hello - hajolt közelebb Jiminhez, aki az előbb figyelmen kívül hagyta hyungja figyelmeztetését és kikapta a kezéből a kütyüt.
- Hé, add vissza! - nyúlt Jimin telefonjáért, mint egy kisgyerek a játékáért, de Hoseoknak esze ágában sem volt visszaadni azt, elsülyesztette nadrágja zsebében.
- Egyél - mutatott Hoseok a Chim előtti tányérra.
- Hyung, add vissza, fontos, és nem vagy az anyám! - hisztizett a fiatalabb. Éppen belemerült a keresésbe, mikor Hoseok elvette tőle a telefont. Bármi megfelelt neki, ami segítségével elindulhat, telefonszám, e-mail cím, akármi, hogy megvalósítsa ötlete egyik részét, ami nemrég szinte meteorként csapott le rá. Szereti azonnal elkezdeni ami eszébe jut, hiszen ekkor a legmotiváltabb, az idő talán koptatna ezen és nem jönne össze, márpedig mindenképp célbe akar érni. Általában jellemző ez rá, most méginkább határozott.
- Mi van, tán Sungjinnak is épp van ideje irkálni?
- Mi? Nem, dehogy!
- Akkor meg mi ennyire sürgős? - szökkent fel Hoseok szemöldöke. Tulajdonképpen nem érdekelte, hiszen nem akart Jimin magánéletében vájkálni, ha nem mondja el, nem tartozik rá. Ám el akarta érni, hogy a fiatalabb végre normálisan hozzálásson ebédjéhez, ami lassan már ki is hűl, aztán meg ez lesz a kifogás. Márpedig itt evés lesz, ha ő azt mondja. - És nem vagyok az anyád, igazad van, de ha én nem figyelek rád, te éhen halsz.
- Már hogy halnék éhen, eszek én rendesen...
- Na ne nevettess. Ha rendesen eszel, most nekilátsz, durcázassal, vagy anélkül - Hoseok közelebb tolta Jiminhez a tálcáját és halványan elvigyorodott, mikor látta, hogy Jimin inkább 7, mintsem 27 évesként teljesen bedurcázva enni kezd, valamit az orra alatt motyogva - Ne motyogj, hallom - szólt rá ekkor már vigyorogva, de továbbra is dorgáló hangon. Valamelyest élvezte és mulatságosan tartotta valahányszor barátja így viselkedett és aranyosnak tartotta, mikor a végén halálra sértve teszi azt, amit tennie kell. Hoseok tudta, Jimin ilyenkor a pokolra kívánja, de mindketten tisztában voltak vele, a jószándék vezérli az idősebbet, és bár Chimnek nem volt ínyére, ha bárki megmondta neki, mit tegyen, Hoseok mégiscsak idősebb nála és jóbarátja, nincs sok választása.

•×•×•

Yoongi hátán fekve nézte a plafont, ami fehérségével ellentéte volt az ő sötét elméjének. Nem mozdult, ahogy Yoongi sem. Egy feladata volt, de legalább volt neki. Yoonginak viszont semmi, ezt érezte a férfi. Újabb nap repül el lassan, nagyon lassan feje felett, nem is igazán tudja, melyik, a hónap hanyadik napja. Csak jön egyik a másik után. Gyorsan jön, de lassan megy, épphogy vége, már itt is a következő. Nem is nagyon érdekelte igazából, se ez, se semmi más ezen a világon. Pár nap múlva ismét hazamegy, minden kezdődik előről. Yoongi felveszi az álarcát, eljátsza, hogy minden oké, nem történt semmi, nem engedi, hogy a külvilág meglássa, mi is valójában. Semmi. Talán ezzel a szóval írná le magát, mégsem hagyja, hogy ezt az emberek tudják. Elég ha itt, az elvonón megkopott, fáradt, meggyötört önmaga. Itt nem kell bizonyítania senkinek. Itt csak van, de nem örökre, tudja jól. 2-3 hét, aztán szabadul, csak az tudja, mikor kerül vissza, aki képes a jövőbe látni. Az pedig nem Yoongi, sodorja az ár a végzet felé, ő viszont már rég nem próbál a part felé evezni. Nem küzd, hogy lábai alatt újra szépre sepert út nyúljon, amit Jimin olyan szívesen egyengetne, csak tudná, hogy Yoongi képes szilárdan állni rajta. A menta hajú férfit már semmi nem hatja meg, nem bízik már senkiben. Fehér ruhát ölthet magára a Sátán is, nem tudhatja ő ezt, de nem is akarja megtudni. Többen rugtak belé, mint egy focilabdába, nem akarja, hogy megint célpont legyen a kegyetlen emberek lábának.
Dörmögve fordult oldalára, hogy onnan fellökve magát, felálljon. Nagyon ritkán teszi ezt, most viszont sort kerített rá, nem igazán tudta miért. Az ablakhoz lépett és elhúzta a függönyt annyira, hogy kilásson egy kicsit. Jimin egy szava ismétlődött a fejében és arca, ami első ránézésre úgy tűnt, nem hazudik, mikor azt válaszolta, hogy ő bizony idejét pazarolná egy olyan alakra, mint Yoongi. Nem hitt neki, legalábbis ezt hajtogatta magában. Találkozott már bárány bőrbe bújt farkassal.
Ablakán rácsok voltak, nem csak az övén, mindegyiken az emeleten, mintha egy börtönbe zárták volna. Nem volt nagy különbség.
Az épület előtt magasodó fák lombjainak teteje felett ellátott messzire, látta az erdőt, ami végtelennek tűnt, innen nem látszott a vége. Akárhányszor bekerült ide, még sohasem tette ki a lábát a kórterméből hacsak nem volt muszáj. A kórház fákkal körbeölelt, rendezett parkos területen állt, de mint semmi más, Yoongit ez sem érdekelte. Egyszer sem tett egy sétát, nem ült le a padra, minek tenné? Nézelődjön itt? A legkevésbé sem kíváncsi hol tartják fogva olyan naív emberek, akik szentül hisznek abban, hogy a férfi meggyógyul.
Habár régebben Yoongi imádott a természetben lenni, sétálgatni a tóparton, egyedül, akár barátokkal, ez mára már teljesen hidegen hagyja. Daeguban maradt a családja, minden barátnak hitt ellenség, az emlékek, a gyerekkora, az egész életkedve, mind cserben hagyta, mikor elindult Szöulba. Karriert akart, zenész lenni, abból megélni amit szeret, küzdött az álmaiért, ehelyett csak csalódás volt a jutalma mindig, hosszú ideig. Kiskorában fellángolt benne az ötlet, hogy ő bizony híres rapper lesz, ez a láng mára már csak hamu, felégetett mindent, de semmi nem született belőle. Az ő álma biztosan nem egy főnix volt. Lassacskán magába szippantotta az éjszaka, az élet sötét oldala, senki nem állt a háta mögött és rántotta volna vissza, amíg még nem késő. Rossz társaságba került, a Nappeun negyedbe költözött, lemezek helyett drogot árult. Zuhan a mélybe, habár még nem ért a végére.
Fejét a falnak döntve nézett ki az ablakon némán, kihez is szólhatna, egyedül ő van a kórteremben, csak az önmarcangoló énével kell osztoznia. Az üvegen halványan tükröződött arcképe, farkasszemet nézett saját magával, attól fél, ha pislog és szemét újra kinyitja, összedől a világ körülötte. Bár nem ez lenne az első, hogy valami a szeme láttára foszlik szét. Látta, ahogy az álmai elhalványulnak, az élete darabokra hullik, a reményt talán a csípős őszi szél fújta el régen, mindent látott, és mikor érezte, semmi sincs rendben, már régen késő volt.
A helység ajtajának nyílása hívta fel magára a figyelmet, Yoongi lusta pillantásokkal illette azt, aki be merte tenni a lábát, nem szentelt neki nagyobb figyelmet, amint felé fordította fejét, már vissza is vezette tekintetét az ablakra. Az ebédjét hozta be egy nővér, igencsak sietős léptekkel, a férfi már adott okot arra, hogy tartsanak tőle a nővérek, de még az orvosok is. Egy valakit kivéve. Jimin nem félt Yoongitól.
Egyáltalán nem volt éhes, mégis lomha léptekkel ment az asztalhoz, hogy megnézze, ezúttal mit neveznek ebédnek. Nos, nem tudta volna megnevezni, és nem azért, mert olyan buta volt, hanem mert azt a valamit bárminek lehetett volna nevezni, kivéve normális ebédnek. Szemforgatva fogta meg a tányért, hogy az ajtó melletti kukába öntse az egészet, mint ahogy legtöbbször teszi. Az a kis műanyag kuka többet evett már, mint Yoongi.

•×•×•

A rezes hajú férfi nagyot szusszantva tette le telefonját barna asztalára, és hátradőlt székében. Megejtette az igazgatóval való hívást, ami rá várt, azt hitte leszúrásban lesz része vagy valami szakmai ügy miatt kell beszélniük, annak ellenére, hogy ha így lett volna, az igazgató személyesen tárgyalt volna vele, amint visszatért méreg drága nyaralásából. De nem, semmi túlságosan komoly és hivatalos, Jimin meghívást kapott egy vacsorára, aminek egyrészt örült, hiszen nem kap oda meghívást akárki, más részről viszont háta közepére sem kívánta, nem volt kedve, se ideje igazán az ilyenekre, de illetlen lenne visszautasítani, és jobban is jár, ha inkább beleegyezik. Így hát igent mondott. Egy hete van arra, hogy összeszedje magát és megjelenjen. Egy dolog viszont már most aggasztotta; ilyen eseményekre illik párosan megjelenni, viszont Jimin mégsem vehet addigra egy aranyhalat, hogy az elkísérje. Meg-megjegyeznék egymás között a rosszmájúak, hogy egyedül toppant be, feltűnést és pletykára okot viszont nem akart kelteni, jobb szeret nyugodtan élni.
Épp hajába túrt, mikor teljesen függetlenül eszébe jutott, talán Hoseoknak mégiscsak igaza van, és lépnie kéne, nyitni Sungjin felé, hiszen magának hazudna a legjobban, ha azt mondaná, nem röppennek meg azok a bizonyos pillangók a gyomrában, mikor a lány a közelében van. Talán elfogadná a felkérést és Jiminnel tartana. Viszont úgy gondolta, ez még várhat, holnapig biztosan. Asztala felé fordult egész testével és rendezgetni kezdte az előtte heverő papírokat, voltak sürgősek, amik nyakát már szorította a határidő és kevésbé fontosak, hamarosan hazamehet, addig viszont szeretne végezni a nagyjával. A nagy pakolgatás közben kezébe akadt Yoongi papírja, nem is véletlenül, hiszen rendeznie kell azt is. Csak egy aláírás hiányzik, és a nővér a hét elején már adhatja is gazdájának, aki még úgy van, hazamehet oda, ahova mostani lakcíme szól. Vegyes érzelmekkel nézte a fehér papírlapot az orvos, azt szerette volna, hogy Yoongi ezúttal örökre hagyja itt ezt a helyet, ezzel azt mutatva, hogy végre képes nemet mondani majd eddigi káros szenvedélyeinek, ám ez azt jelenti, Jimin talán sosem látja újra, pedig annyira kíváncsi az igazi Min Yoongira, aki végre ragyog saját fényében. Jimin egyben reménykedett; ha az ég is úgy akarja és az idő is lelassul egy kicsit, Yoonginak talán sikerül új életet kezdenie egy új környezetben, új lakásban, nem is messze Jimintől, mondjuk a szomszédságában.