Overdose

Ötödik rész

- Minek vagy itt, te átok? Nem látod, hogy mit tettél? - Jimin csak állt, mint akinek földbe gyökereztek lábai, nem tudta hirtelen, mit tehetne, csendben hallgatta Yoongi ócsárló szavait. - Te tetted ezt velem! - kiabált a menta hajú férfi hosszú időn belül először. Már régen túljutott azon a stádiumon, mikor a világot legnagyobb ellenségének tekintette, most se utált senkit, de Jimint mindennél jobban. Nem hibáztathat valamit, minek létezését csak gondolja, a rézvörös hajú viszont megfelel a célnak, hogy hirtelen előtörő és felfokozódott dühét levezesse. Yoongi mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, vad hullámok csapkodtak az eddig nyugodt tengerben.
- Yoongi-
- Ne! Hallgass! Meg ne szólalj! - emelte fel a férfi mutatóujját ezzel a szót az orvosba fojtva - Elhiteted, hogy minden rendben, tömködsz a gyógyszereiddel, és mondd, mennyivel lett nekem jobb? - menydörgésként zengett a hangja a kórteremben, Jimin pedig képtelen volt dönteni, mit tegyen. Bekövetkezett, amitől tartott, ennek ellenére nem gondolta valószínűnek. Mégis megtörtént. Egy vékonyka hajszál tartotta a Földön Yoongit, amit az orvos féltett, mint egy kincset, de a kincs nincs többé, a férfi lezuhant.
- Yoongi, nyugodj meg - ennél klisésebb és hasztalanabbat Jimin, ha próbálkozott volna, se tudott volna mondani, és bár megérezte, baj van, nem erre számított. Valami fülébe visította, segítenie kell, viszont ő nem tudta, nem itt és nem most. Ennek ellenére itt van, állnak egymással szemben, mint férfi a férfival, nem akarta előnyét felhasználni és orvosként kezelni a helyzetet, hisz azt már rég megtehette volna. Pszichiáter volt, ez volt a feladata, mégsem akarta fehér pirulákkal tömni féltett páciensét, ugyanis ő már csak tudta, minden gyógyszer segítség, de az örökké itt nem hosszú idő. Máshogy akart és akar segíteni Yoongin, embernek tekintette, nem pedig egy bajnak, amit meg kell oldani és elengedni. Remélte, ha nyugodtnak tűnik majd, a férfira is átszáll, de ha másnak nem is, időhúzásnak tökéletes, míg ki nem találja, mit is tegyen, ami hatásos, de nem káros - Figyelj, hyung, rendezd a gondolataidat. - emelte meg kezét alig láthatóan és barna szemeit Yoongiéba fúrta.
- Milyen gondolatokat? - vágta rá egyből, majd velőtrázó vihorászásba kezdett - Te még azt hiszed, vannak ép gondolataim?! Park, velem együtt te is hülye vagy!
- De, hyung, te nem vagy hülye.
- De te igen! - kiabált Yoongi. Jimin lelke érzékeny volt, zsenge, akár egy frissen nyílt virág, nem kellett sok, hogy bárki földbe tiporja érzéseit. Yoongi tisztában volt ezzel vagy sem, mindenesetre szavai fájdalmas kövekként találták el az orvost, hisz ő csak segíteni akar. Nem akar mást, csak rendbe hozni a rendbehozhatatlant és ez a hála. Hála? Megalázás. Ennek ellenére Jimin nem haragudott Yoongira. Nem, nem is fog, mert ő tudja, a férfi nem gondolja komolyan. Ködös elméjének vad szavai ezek, mintsem szívéből jövő bántások.
Jimin lehajtotta fejét, hogy erőt vegyen magán, torkára kúszott kicsi gombócot lenyelje és álljon Yoongi elé, mint egy fal, ami körbe akarja ölelni és védeni a pokol forró bugyraitól. Ha égni kell, égjenek ketten, de ennek még koránt sem sincs itt az ideje, viszont a megnyugvást jelentő vízcseppek sem hullnak alá maguktól. Az orvos képes volt ezt a vizet megindítani, de a makacs férfi nem engedte. Tudta nélkül ártott önmagának és környezetének.
- A felét sem tudod, mit éltem át, Park!

<><><>

A tél hófehér dunyhája takarja a várost, egy takaró, amitől a vér inkább megfagy, mintsem jól esően csordogáljon az erekben. Az éjszaka feketesége tökéletes kontrasztot adott ennek, harmónia szállt volna a tájra. Szállt volna, de Daegu épületei, azoknak fényei mind szépséget tarkító fények voltak, mintha nappal lenne, a város tele van élettel, az emberek élnek most is, mintha a vakító kirakatok, kivetítők, utcai lámpák helyett a Nap sütne, mintha az éjszaka Daeguban nem létezne.
Yoongi dideregve dugta kesztyűvel takart kis kezeit pufi kabátja mély zsebébé, szedte rövidke lábait, minél hamarabb haza akart érni, a dermesztő hideg helyett anyja melegét szerette volna érezni ahogyan ő körbefonja körülötte vékony karjait és hajába nyomja nyugtató csókját, azt ismételgetve, mennyire szereti egyetlen kicsi fiát. A kis gyermek, mint mozgó kertitörpe szlalomozott a neki óriásoknak tűnő embersereg között, kik nem törődve a másikkal, mennek a fejük után, ha kell, lökdösődnek, eltiporják ami az útjukba kerül, és ha ez éppen Yoongi, ő esik áldozatul. Piros kötött sapkáját jobban fejébe húzta, amint letért a mozgalmas útról, hogy célegyenesbe fordulva utolsó jó pár lépéseit megtegye lakásukig. Lehellete kis gomolyfelhőkben tűnt el, akár egy kicsi mozdony, zakatolt, gyorsabban vette a levegőt, hiszen sietni kezdett. Fiatal volt még, ám jól tudta, vigyáznia kell magára, főleg, ha az éjszaka beköszönt. Nem mindenkinek adatik meg, hogy a milliomos negyed luxusát és biztonságát élvezze, Yoongiéknak ezen negyed egyik házának kis lakása jelentette az otthont, aminél egyértelműen volt jobb is, de rosszabb is ugyanúgy. Anya szavai csengtek fülében, amint azt hangoztatja rengetegszer, azért legyen hálás, amilye van, ne pedig azért sírjon, ami nem adatik meg. A pénz bizony boldogít, de akkora boldogságot, mint az egészség, nyugalom, szeretet, nem okoz. Yoongiéknak nem volt sok pénzük, minden más lételemből viszont tömérdek.
Alig múlt 12 a fiú, de már tudta, nyakába veszi Szöult, híres rapper lesz, mindenhol Suga dalait fogják dúdolni, a rádióban is ő fog szólni, anyjának pedig többet nem kell majd aggódnia, vajon jut-e a hónap végén kenyérre való, hét fogásos vacsora fogja várni őt az ebédlőben az év minden egyes napján. Boldogok lesznek ők ketten, senki más, minden család majd őket fogja irigyelni, ilyen életet akar majd mindenki, gyermeki lelke szentül hitt ebben. Tudta, nem szabad megbízni az emberekben, megannyi életre nevelő tanács közt elhangzott ez is kismilliószor, nem kell majd senki más nő az életében, az anyja marad neki örökre az egyetlen hűen szeretett személy, hisz ő nem csapja be, nem árulja el, óvja és szereti. A hidegtől lilás árnyalatba futott vékonyka ajkai mosolyra húzódtak, ahogyan fiatal, tizenéves fejjel messzi jövőjét képzelte el. Büszke volt magára, mert ő biztos volt benne, a jövőbe lát és minden úgy lesz, ahogyan lennie kell. Ekkor még nem tudta, hol íródik sorsa és mit rejtenek a sorok.
Hirtelen boldog lett, ugrándozva haladt, talpai alatt halkan ropogott a frissen esett hó, rögtön meg is állt az egyik hókupacnál, hogy abba jó nagyot belemarkolva egy szép hógolyót gyúrjon. Valahogy sosem sikerült még neki igazán szépet formálni, mind rücskös volt, alakja csak néha hasonlított egy gömbre, de gyakorlat teszi a mestert. A törékeny kisfiú mosolyogva ült le a hókupac tetejére, kabátja, melyben úgy nézett ki, mint egy jóllakott eszkimó, megakadályozta, hogy érezze a hó ridegségét. Az iskolában tanult énekelt dudorászta, a hógolyónak szentelte minden figyelmét, igyekezett nagyon szépet csinálni, hogy hazavihesse és anyukája megdícsérje majd látván a műalkotást.
- Nem kéne neked már otthon aludni? - törte meg a csendet Yoongi háta mögött egy erős férfihang, mire a gyerek összerezzent és egyből annak irányába fordult, megállva minden tevékenységében.
- Nocsak, alkot - vigyorgott az előző hang tulajdonosa jobbján egy nyüzige, nyúrga fickó, ostobán vigyorogva. Két oldalról léptek Yoongi elé, amint közelebb kerültek a megszeppent fiúhoz, a magasabbik kikapta a kezéből az egész szép hógolyót.
- Add vissza! - nyúlt utána egyből, de hiába, aki elvette egyértelműen előnyben volt a kisfiúval szemben, bármit tett.
- Nézd, még hógolyót sem tud csinálni! - mutatta oda társának, mire mindketten röhögni kezdtek, mintha hiénák vihognának körbe véve védtelen áldozatukat. Yoongi arcára düh ült ki, felfújta magát, mint egy kis pulyka, kezeit is ökölbe szorította. Gyakori emberi reakció volt ez, de ő különösen gyakran csinálta ezt, ha izgult, azért, ha feszült, mérges volt, azért.
- A sapkája jobb - a mélyebb hangú egy szempillantás alatt kapta le a gyerek fejéről piros sapkáját, érte is hiába kapálózott, a férfinak elég volt csak a mellkasáig emelni, Yoongi máris képtelen volt elérni. A két gyáva fickó, akik csak gyerekek előtt mernek vagánykodni, szórakozni kezdtek az elvett sapkával. Felvették, nyúzták, a kis hógolyót összenyomva dugták bele és úgy húzták rá Yoongi fejére, aki mindvégig próbálta visszaszerezni hőn szeretett ruhadarabját, természetesen eredménytelenül. A hirtelen fejére nyomott meg-megjegesedett hókupac kellemetlen és váratlan volt, a kisfiú felsikkantott. Ki sem látott sapkájából, annyira fejére húzták. Megállíthatatlanul nyerítettek a gyereken, cukkolták, lökdösték, gerinctelen módon bántak vele.
Épphogy sikerült a fiúnak feljebb húzni sapkáját ekkor már vizes fején, a dagadt ismét elragadta, de ezúttal Yoongi már nem nyúlt utána. Sírásra bigyesztett ajkait harapdálta, kezeivel ujjait morzsolgatta és könnytől csillogó barna szemeivel követte az előtte himbálózó fejfedőt.
- Szereted ezt a szart? - kérdezte a mély hangú, mire a gyerek serényen bólogatni kezdett. Nagyon is szerette, még kisebb korában kapta édesapjától, kicsivel azelőtt, hogy szülei úgy döntöttek, nem akarnak többé együtt élni, és anyjával külön költözött. Akkor ott maradt addigi családi házukban Yoongi egy kis része a milliónyi emlékkel és családi idillel együtt, ami már sosem lesz ugyanaz.
Azt hitte, ha majd így bólogat, a férfi visszaadja neki, de gyíkok, aljas állatokkal akadt össze nem létező bajsza, nem mintha akarta volna ezt. A nyúrga zsebéből elővett egy gyújtót, minek meggyújtott lángja azonnal belekapott a vörös anyagba, mihelyt a másik fölé emelte. Világos, forró lángok kúsztak fel a sapka szálain, Yoongi ezt látva sírni kezdett, kicsi szíve megszakadt ezt látva. Miért bánnak így vele? Ártott nekik valaha? Hisz ő a légynek nem ártana, az előtte állókat sem látta még soha!
- Ne csináld ezt! - kalinpált sírva, könnye szinte felszántotta piros pozsgás kis arcát. Hiába, a sapka ekkor már égett, csak a kis bojtja maradt ép, az is fájdalmas sercegésbe kezdett, amint lehullott a jeges járdára.
- Jót játszottunk - paskolta meg a nyüzige a szive szakadt kisfiú arcát, és mintha mi sem történt volna, otthagyták őt sírva. Yoongi egyből a foszlányokhoz lépve felszedegetett minden megmaradt darabot és megállás nélkül futott, míg lakásuk csengőjét meg nem nyomta.

Ekkor már nem sírt, csak aprókat szipogott. Tudta, anyja nem szereti, ha sír, így próbálta visszafogni magát. Az ajtó nem sokkal ki is nyílt, mögötte anyukájával, akin tökéletesen látszódott, milyen ideges is volt, amiért fia késett.
- Végre, hogy előkerültél, az ég szerelmére! Mit csináltál? Biztos azokkal a haszontalan kölykökkel voltál megint! Mit mondtam arról, hogy ne legyél csuron vizes? Hányszor mondjak el neked mindent, hogy szót is fogadj, Min Yoongi? És mi történt a sapkáddal? Már a holmijaidra se tudsz vigyázni! - anyja nem foglalkozott azzal, ki hallja őt, izgult a gyerekért, és a napja is elég zűrös volt, a megérkezett kisgyerek itta meg ennek a levét. Pedig Yoongi nem akart rosszat, nem akart semmi mást, csak hogy anyja ajtót nyisson, meleg ruhát aggasson rá és megannyiszor elmondja, most már biztonságban van.

<><><>

Filmkockákként villantak fel zűrös elméjében az emlékképek, melyek a jelenlegi szituációhoz aligha kapcsolódtak, de ezek szerint mégsem őrült meg teljesen, hisz emlékszik a múltra. Bár ne tenné. Szabad akar lenni, bútól, bajtól, emléktől szabad, de nem lehet. Nem tudja elengedi azt az időt, ami mögötte áll és rántja vissza folyamatosan.
Ha a gyermekkora szürke színt kapna, mostani élete sötét lenne, éjsötét, átláthatatlan fekete. Akkor még tudta értékelni az élet adta legkisebb dolgokat, ma viszont már semmi nem érdekli.
Jimin még pislogni is alig akart, szemmel figyelte a macskát, ami tigrisnek hiszi magát és bármikor megcsillanthajta éles fogait, de talán felesleges volt ilyen ébernek lennie, csillapodni látszódtak a kedélyek. Yoongi nem szólt semmit, meg se mozdult, szeme mintha üvegből lenne, üres tekintete mégis szinte lyukat égetett volna orvosa szaporán mozgó mellkasán. Jimin egy szemernyi félelmet nem érzett, de az adrenalin vírusként terjedt szét testében, tettre kész volt, nem mintha tudta volna, mit tegyen.
- Hyung - formálták dús ajkai a helyiségben elhaló szót, ám más nem követte, hiszen nem tudta hogyan folytassa.
Yoongi a semmibe meredt, Jimin Yoongit pásztázta, mintha egy filmet megállítottak volna. Mindkettejüknek rendezni kellett gondolataikat, a beálló csend jól jött ehhez, míg az ajtón kopogás nem hallatszott. A kéretlen személy meg sem várta a választ, benyitott a szobába, mire Jimin odafordult, leginkább a francba kívánva, bárki is az. Épp időben szökkent a résnyire kinyitott ajtó elé, így sikerült megakadályozni, hogy a kórterem titka feltárulkozzon. Egy nővér volt az, szerencsére Jimin termete elég volt ahhoz, hogy kitakarja.
- Dr. Park, de jó, hogy itt van - pislogott rá hálásan a nővér.
- Szerencséje van, ma elvileg mégsem vagyok itt - mosolygott rá álmosolyával, és bár nem igazi érzelmek görbítik száját, eddig még mindig hatásos volt - Segíthetek?
A nővér visszafogottan próbált leskelődni, de ahogy ő mozdult az orvos is - Ami azt illeti... Igen. Beszélhetnénk négy szem közt? - mutogatott a folyosó felé.
- Természetesen - válaszolt Jimin kissé meglepetten - Öhm, mindjárt megyek - amint rázárta a kissé összezavarodott nővérre az ajtót, ismét Yoonginak szentelte figyelmét, ki ekkor már tompa tekintetét szegezte az orvosra. Újra a régi.
- Hyung, most kimegyek egy kicsit - kezdte, szinte mintha egy gyereknek magyarázna - Mindjárt visszajövök, és rendezzük ezt a felfordulást. Rendben? - választ nem kapva bólintott egyet és kislisszant a hajszál keskenyre nyitott ajtón, még csak véletlenül se lásson be senki.
- Mondja - fordult a falnak támaszkodó nővérnek.
- M-minden rendben odabent? - sandított a nő az orvosra.
- Miről szeretne beszélni?
- Nos... Nem tudom, értesült-e róla, gyújtogatás volt a Nappeun negyedben - kezdte a nővér, mire Jimin belülről forrni kezdett, kívülről viszont próbált nyugodt maradni, keresztbe tette karjait és szilárdan állt két lábán.
- Igen, hallottam.
- A rendőrség nem régen telefonált, utánajártak, hogy Min Yoongi itt van.
- Mit akartak? - ráncolta szemöldökét Jimin.
- Értesíteni akarták, az ő lakása is porig égett, nincs hova hazamennie.