Overdose

Negyedik rész

Simogató napfény cirógatta az ablakon keresztül az éppen pilláit nyitogató orvost, kinek szemei nehézkesen szokták meg a világosságot, sötét volt még, mikor lehunyta őket. Nagy szó ez számára, hiszen mostanság, hogy rezidensi kötelezettségeit elvégezte és immáron orvosként lépi át a kórház küszöbét, nagyobb súly nehezedik vállaira. Fontosabbá vált páciensei állapota, mint a sajátja, rövid időn belül elkötelezettség kérdése lett a foglalkozása, mintsem kényszer, hogy a kenyérre valót megkeresse. Hiszen ez akart lenni, nem is tudja már, mióta. Embereken akart segíteni, szerette volna, ha elismerik és megdolgozik a pénzéért. Hajtotta még apja képe is, kire példaképként tekint. Ő nem orvos volt, de fia számára az isten. Erősnek látta, törhetetlennek, sebezhetetlennek, olyasvalakinek, amivé ő maga is válni szeretett volna. Mindamellett, hogy végtelen háláját megpróbálja kimutatni. Hogy szüleit, kik tűzön-vízen keresztül mentek fiúkért, a magaslatokba emelje, ahova valók, szárnyakat kapjanak az angyalok, akik mindig azon voltak, hogy a szemük fényének lehozzák a csillagokat. Jimin cserébe a legszebbet, legfényesebbet akarta ajándékozni nekik.
Fehér, tollal tömött párnájaba fúrta arcát, és motyogott valamit. A mai nap szabad volt számára, és bár aludhatott volna ameddig nem szégyel, már hajnalok hajnalán alvás helyett kukorékolhatott volna. Akarata ellenére elkezdődött a hétvége második, egyben utolsó napja. Telefonja órája fájdalmasan korai időt mutatott, mikor megnézte, ezt meglátva úgy gondolta, töltse el értelmesen a reggelt, tegye azt, amit tenni szokott; menjen el futni a közeli parkba. Ilyenkor még kevesen vannak, nem kell kerülgetni az emberi bólyákat és ha elfáradt, szabad padot is talál bőven.
Így hát vontatottan, de kiszállt jó meleg ágyából, hogy a fürdőszobában elvégezendő dolgok után magára öltve edzőöltözetét dolgára induljon.
Azután, hogy kilépve a zuhanyzóból fehér törülközőjét dereka köré tekerte, az enyhén párás tükörben egy fáradt arccal találta szembe magát. Már rég nem volt önmaga, és ezt az igazmondó tükör is megmondja, egy ideje más nevet mondana, ha Jimin megkérdezné, ki a legszebb a vidéken. Szemei karikásak voltak, erőtlenek, nem csillogtak, észrevehetően súlyt is vesztett, de nem úgy, ahogy ő akarta. Életet csak a rézvörös haja vitt a képbe, amit nem sokára talán más színben ruház fel gazdája fodrásza. A férfi minél hosszabb ideig vizslatta a vele farkasszemet néző alakot, annál jobban erősödött benne valami érzés. Valami megmagyarázhatatlan, valami fullasztó. Furcsa volt és szabadulni akart tőle amilyen hamar csak lehet, de tudta, nem képes erre. Mélyül a talaj a lába alatt, de nem tudja, mennyi tartja még, hogy a mélybe hulljon, lerántsa őt, elszakítsa nyugodt életétől.
Szinte alig észrevehetően tűnt el a pára a tükörről, olyan lassan, mint Jiminből a remény. Annak ellenére, hogy lassú volt, még megtörtent. Ám Jimin nem akarta, hogy a lelki fájdalom győzzön, a tehetetlenség, kilátástalanság oltsa ki reménysége halvány kicsi lángját. Mint egy üzemanyag, szüksége volt rá, hogy valami hajtsa elszántságát. Mit számít az, mennyibe kerül egy autó. Ha nincs ami hajtsa, csak egy rendezett halmaz.
Rövidke ujjaival lassan szántotta fel a nedves tükörlapot, kell lennie valaminek, ami megtöri ezt a szabályos, de annál nyomasztóbb egyhangúságot.

Ki tudja már hányadik körét rótta a nyugodt parkban, mikor úgy döntött, tart egy kis pihenőt. Alig pár lépésnyire volt egy üres pad, mely most egy kipárnázott, bársonyos trónnak tűnt Jimin számára, le is huppant rá. Fejét hátradöntötte és próbálta szabályozni szapora lélegzetvételét, orrán vette a levegőt, nagyokat szuszogott. Habár a Nap sütött, ereje még alig volt, így ez is rásegített arra, hogy a férfi piros pozsgás arca továbbra is ebben a színbe pompázzon, ezzel fiatalabb képet adva róla.
- Elnézést kedves, szabad ez a hely? - szólította meg a relaxálni próbáló Jimint egy idős hölgy oldalán férjével, mire kissé megijedt, nem számított rá.
- Természetesen - mosolygott rájuk kedvesen és arrébb húzódott, hogy mindannyian kényelmesen elférjenek. Szemeit kezdte dörzsölni, miközben próbálta visszafojtani elő törni akaró ásítását, nem akart neveletlennek tűnni. Szeme sarkából látta, hogy a mellette ülő házaspár tekintete néha-néha megakad rajta, kíváncsi volt, mi olyan érdekes rajta, de nagyon nem lepte meg. Ha orvos az ember, többen felismerik, és üdvözlik. Ha viszont az ember olyan orvos, mint Jimin, az egykori páciensek olyankor inkább félretolják jólneveltségüket, és levegőnek nézve mennek el mellette vagy kerülik el. Jimin nem igazán bánkódott emiatt, próbálta elképzeli a helyzetet az ő szemszögükből. Senki sem büszkélkedne azzal, hogy megjárta az elvonót vagy a pszichiátriát, ez lehet az oka, hogy oly sokszor csak bámuló tekintetek de néma szájak kereszt tüzébe kerül.
Lábának izmai lassan bizseregni kezdtek a kis szünet miatt, amit tartott, de talán közrejátszott a csípős reggeli idő is, ujjaival végigszántott párszor izmos combjain. Eközben a mellette ülők szavai akaratlanul megütötték fülét és a hallottak kényszerítették arra, hogy ne feltünően, de csendes hallgatója legyen a beszélgetésnek.
•×•×•
Mint egy mérgezett egér. Fel s alá járkált a helyiségben, ki tudja már hányadszor fordult meg annak végében, hogy ismét a másik oldalra trappoljon. Karját mellkasa előtt tartotta, azzal támasztva balját, mivel idegesen dörzsölte homlokát, ha nem vigyáz rá, szétrobban. Hihetetlenül ideges volt, vergődni akart, szétverni a berendezést, olyan káoszt okozni, ami a fejében épp zajlik. Hogy miért? Bár tudná. Alig pár óra, és ismét szabad, mint a madár. Ez bántaná? Tudja az Isten. Orcája piros pírbe futott, mely nem igen illett menta zöld hajához, amibe időnként bele-beletúrt.
- A francba is! - kiáltott fel és lökte el agresszíven a szoba egyetlen asztala egyik székét, mely hangos csapódással reppent az ablak alá. Nagy zajt csapott, zene Yoongi füleinek. Zene, ami lefesti érzelmeit. Zajos, kusza, érthetetlen, kiszámíthatatlan. Egyik pillanatban csend, másikban robaj. Mi történik vele? Szeszélyesebb lett, mint az áprilisi hónap, hangulata hamarabb csapott át elviselhetetlenbe, mint nyári zivatarban a villám. Hibást keresett, egy indokot, valakit, aki felelős ezért, de legalább okolhat. Egy személy, egy lélek, aki képes őt manipulálni, képes kifordítani, mint egy elnyűtt paplanhuzatot, habár tudta, az, akit keres, nem létezik a Földön, de él Yoongi elméjében. Az a démon, aki kedvére bábozik a férfivel, élteti, hogy felfalja.
Újabb szék borult, amit követett a kis váza is, miben addig értelmetlenül csücsült egy kicsi lila művirág. Most az is a kórterem hideg padlóján fekszik. Yoongi, mint egy felbőszült bika, rombolni akart. Kezeit erősen ökölbe szorította, rövidke körmei nyoma később élénken fognak látszódni tenyerén, fejét leszegte, haja szemébe lógott. Hangosan vette a levegőt, szaporán, mintha órák óta csak futna. Halántéka csillogott a lassan lefolyó izzadságcseppektől, sosem volt még ennyire kimerült és egyszerre energiával teli. Hívta a szoba sarka, hogy oda lekuporodva magába roskadjon, mint egy vályogház, amit az évek során ráhulló eső szépen lassan elmos, de nem tudta megtenni, égette belülről a tűz, belső szervei mintha mind egyesével égtek volna porrá. Ennél már nem is lehetett volna tehetetlenebb. Segítségre volt szüksége, egy mentőövre, vagy csak egy kézre, ami körbevonja övét és a dühtől csillogó szemei egybefonódnak egy szempárral, melyek megnyugvást sugallnak, mint a pusztító vihar utáni első napsugarak.
וו×
Akár egy lóversenyen, Jimin szinte galoppozott, kettesével szedve lépéseit rohant haza, hogy mielőbb kocsijába pattanva elszáguldjon a kórházba. "Tűz volt a Nappeun negyedben, porig égett az egyik ház" csengett fülében az idős hölgy hangja és a mondat, amit férjének szánt, Jimin mégis fültanúja volt. Hirtelen hasított belé a tudat, segítenie kell. Nem tudta hogyan, nem tudta hol, de érezte, valaki bajban van. Yoongi segítségre szorul.
Amint hazaért magához vette szükséges iratait, és autójába ülve hangosan bőgött fel annak motorja. Nem foglalkozott öltözékével, menni akart, ott akart lenni.
- Csak Yoongi a kórházban legyen - ismételte a már rongyosra hangoztatott mondatot ezúttal már hangosan, de senki nem hallotta így sem, egyedül ült járművében, ami ekkor mintha nem is gurulna, tyúklépésben haladna. Szlalomozott az utakon, habár tekintve, Szöul éppcsak ébredezik még, mégis volt már pár jármű az utakon. Próbált éber maradni és a határokat feszegetve haladni. Nem akart semmi mást, csak hogy hallja, a páciense rendben van, ám akárhányszor gondolt erre, mindig aggódni kezdett, mindig egy kicsivel jobban. Igyekezett visszaemlékezni, a nő hányas házszámot mondta a parkban, de elméje olyan ködös volt már ekkor, a sajátját se tudná megmondani.
Párossával szelte a kórház lépcsőit, miután a recepción az ég világon senkit nem talált, elviharzott. Türelmetlen volt, nem akarta az idejét várakozásra pazarolni, egyet akart hallani, Yoongi rendben van.
Egy forduló választotta el Jimint a céljától, mikor ismerősbe ütközött. Sungjin volt az, akit ugyanannyira lepte meg a hirtelen ott termett orvos, mint fordítva.
- Dr. Park! - kapott a szívéhez a kissé megrémült nővér.
- Miért nincs senki azon a rohadt recepción?! - csattant fel Jimin idegesen, illetlenül. Volt szava a kórházban, annak ellenére, hogy nem rég kezdte pályafutását orvosként, viszont szakértelme már most érleli gyümölcsét, nagyra becsülik az olyan embereket, mint ő. Így hát adnak a szavára.
- É-én ezt nem tudom - lépett kicsit hátrébb Sungjin.
- Yoongi? - tette fel a következő kérdést.
- Nem tu- Jimin közbevágott és már indult is tovább, kishiján el is sodorta a tehetetlen nővért.
- Itt sose tud senki semmit! - csengett ideges hangja a folyosón, amint a nővérpulthoz sietett.
Jómodorát itt sem kotorta elő, tenyereivel a pultra csapva szólalt fel - Hol van Min Yoongi?
Az ott álló középkorú nő szemöldökei az egekbe szökkentek a hirtelen ott termett ideges orvos láttán, akinek amúgy nem is kéne itt lennie, szabadnapja van.
- Min Yoongi? A kórtermében. - válaszolt furcsáló hangnemben. Jiminnek szinte megváltás volt ez a mondat. Nagyot szusszantva hajtotta le fejét.
- Doktor úr, minden rendben? - kérdezte az ügyeletes nővér.
- Vele minden rendben? - kérdezte Jimin fejét fel nem emelve. Habár a hallottaktól valamelyest megkönnyebbült, a szívét nyomó kő valamiért még mindig nem gördült le.
- Igen, megkapta a reggeli gyógyszer adagját is. Már a zárójelentése is készen van, már csak a doktor úr aláírása hiányzik - félve tolta közelebb a papírlapot, de Jimin nem ragadott tollat, hogy nevével hitelesítse a dokumentumot.
- Hétfőn - ennyit mondott és ellökve magát a pulttól Yoongi kórtermét vette célba. Biztos volt benne, pulzusa még mindig az eget verdesi, a hirtelen jött ideg miatt feje is megfájdult, valami nem engedte még mindig lenyugodni,  ám ekkor már kimértebben, megfontoltabban lépkedett előre. Próbálta valamelyest elrejteni zaklatottságát, mikor belép a helyiségbe, kettejük közül ő az, akinek mindig azt a látszatot kell keltenie, hogy minden rendben és kezeiben tartja az ügyet, most viszont nem úgy tűnt volna.
Hajába túrt és ismét nagyot sóhajtott, mikor rövidke ujjai közrefogták a fehér ajtó szürke kilincsét. Semmi hangot nem hallott átszűrődni a vastag fa lapon, jel volt számára, hogy talán csak ő reagálta túl ezt az egészet, felfújta a semmit. Viszont mégsem volt ez a csendesség elegendő bizonyíték, csend van a vihar után is.
Torkát megköszörülte és kinyitotta az ajtót. Meglepte, mikor még épphogy résnyire nyílt az ajtó, máris fény szűrődött ki. Világosság Yoongi kórtermében? Mint a fehér holló. Jimin belépett, álla azon nyomban a padlót súrolta. Túlment a kiszemelt célon és háborús övezetbe lépett? Tornádó vonult végig? Mindkettő egyszerre? A helyiségben hatalmas felfordulás volt. A fény szabadon szökhetett be, a sötétítő nem állta útját, félig lógott a karnisról, csüngő része takart egy-két elborult széket, amik a négy lábú kisasztal körül kéne állldogálni, de jelen pillanatban az asztal is felborult állapotában hevert a szoba egyik szegletében. Ruhák hevertek itt-ott, az egyik szekrény ajtaja is félig lógott. Minden a feje tetejére állt, kivéve a férfit, aki a kórterem közepén állt. Szilárdan állt lábain, kezei ismét ökölbe szorítva feszegtek oldalán, Jimin nem látta szemeit, hiszen lehajtott fején haja takarta.
Jimint sokkolták a látottak, épp csak annyi lélekjelenléte volt, hogy beljebb lépjen a káoszba, így be tudja csukni az ajtót a kíváncsi szempárok elől - Yoongi...
- Minden miattad van.