Overdose

Hetedik rész

Sziasztok!

Mielőtt kezdetét venné az új rész, kötelességemnek tartom, hogy az első csillagtól az utolsóig, az egy szavas kommenttől a hosszabb mondatig, mindért hatalmas köszönetet mondjak! Talán rosszul teszem, hogy írásban nem reagálok rájuk, de hihetetlenül boldoggá tesz egytől-egyig, ahogyan a tudat is, hogy vannak emberek, akik a drága idejükből áldoznak egy kicsit az általam kitalált történet olvasására. Rengeteg jó oldala és előnye van annak, ha valaki írásna adja a fejét, ez közéjük tartozik!
Száz szónak is egy a vége, köszönök szépen minden visszajelzést!
Az új részhez pedig jó olvasást kívánok :)

Yoongi bántott egy angyalt. Bántott, és ezúttal már nem csak elszálló szavakkal vagy modortalan viselkedéssel, a férfi már tettel is fájdalmat okozott láthatatlan szárnyú angyalának. A düh, a csalódottság, a kilátástalanság reménytelenséggel fűszerezett vaskeze ragadta meg a poharat és hajította Jimin felé. Elrepült a pillanat is, nem csak az üvegpohár, megtörtént, árulkodni már csak az orvos fájdalmát kifejező arca, az üvegszilánkok halovány csillogása a sötét padlón és Yoongi éles levegővételei tudtak. Mit lehet már tenni? A menta hajú legszívesebben Jimin elé borulna, sírna ha nem ordítana, bocsánatáért esedezne, ami felérne neki egy megváltással, hallani akarja, hogy az orvos őszintén mondja, nem haragszik, felejtsék el, azt akarta, Jimin hagyja ott, soha vissza ne nézzen, édes hangját ne hallja még egyszer, jelenléte életet se vigyen többet az ő érzéketlen világába. Igazából nem is tudta mit akart. Akarta, hogy Jimin vele maradjon, holott talán még sosem érezte ekkora szükségét annak, hogy az orvos véglegesen magára hagyja, csak úgy, mint mindenki széles e világon. Egy sűrű köd a végleten űrben egyesült egy emberi testben. A fojtó köd elhomályosította Yoongit, miközben az űr, mely benne tátongott meg akart telni, de lehetetlennek bizonyult.
Jimin választ nem is várva, vállát még mindig a sajgó érzés végett rövidke ujjaival szorongatta és lassan fordult meg, hogy elhagyja a helyiséget. Mit is tehetne? Várja meg, míg Yoongi térdre borul és míg ajkai el nem hagyják a bocsánatát meg nem adó szavakat, maradjon ott és hallgassa, a betege százszor, ha nem ezerszer mondja el, sajnálja? Hogy mégiscsak Jiminnek van igaza, hogy amit nyújtana segítség, nem pedig holmi felesleges hegyibeszéd? De hisz ő sem hülye. Szíve hatalmas, lelkiismerete mindig helyén van, csak úgy, mint józan esze. Nem koslathat a végtelenségig egy talán elérhetetlen célért. Van neki is élete, foglalkozzon azzal! Karrierje létráján még sok fok magasodik előtte, mássza meg! Másik fele még nyugodtan éli életét, nem gondolva, ura akarja, hát keresse meg, szeresse! Legyen sikeres, legyen szerelme büszke párja, élje az életét, hiszen egy van neki! Munkáját mindeddig becsületesen végezte és míg utolsó munkanapján a Nap le nem bukik, így fog tenni továbbra is. Viszont különbséget kell tenni hivatása és magánélete között. Képes lesz rá? A mai nap, ez a délelőtt talán előrébb lökdösi, hogy a kérdésre igenlő választ elérje. Az tesz érte, akiért mindent megtett. Ám nem sikerülhet minden az életben, el kell fogadnia. Jiminnek meg kell értenie, akármennyire is küzd, a sors okozhat csalódásokat, terelheti más útra is, ami először megeshet, göröngyös, de a végén talán ezerszer szebb, jobb jutalom várja a megfáradt vándort. Nem tudja meg, míg makacsul újra és újra szembe nem fordul a Nagy Könyvben megírt sorokkal és halovány ceruzájával megpróbálja átírni az arannyal vésett sorokat.
Halkan kattant a kilincs nyelve helyére, miután Jimin bezárt az ajtót. Utoljára kérte meg Yoongit, fogadja el segítséget kínáló kezét, hiszen még mindig, még ezután is harcolni akar, de talán már nem vak. Annyira nem átláthatatlan, gyermeki kívánság ez, már többet lát, képes egy kicsit józanabbul gondolkodni. Jimin orvos, nem megváltó. Yoongi páciens, nem egy kigubancolhatatlannak tűnő édes gombolyag. Homlokát ráncolta a vállát bombázó kellemetlen érzésre, de mivel már a kórtermen kívül volt, a tudatlan valóságban, mint egy tehetséges színész, innentől ismét nyugodt, kiegyensúlyozott orvos lépked az emberek közt. Nagyot sóhajtott, bárcsak olyan egyszerűen szabadulna meg a fájdalomtól, mint a tüdejébe szívott levegőtől, de ez így túl könnyű lenne, így legalább egy jóideig emlékezteti a gondolatra majd, ami lassacskán, de biztosan meg-megfogalmazódik benne; a saját élete törékeny kisvirágát fogja gondozni, nem pedig a szomszéd kiszáradt füvét öntözni.