Overdose

Nyolcadik rész

Meleg, napsütéses idő lengte körül Szöult, olyan idő, amihez Yoonginak régen volt szerencséje. Jobban preferált egy hideg, esős hetet, mint egy verőfényes napsütéses napot. Olyan időjárást szeretett, mint amilyen ő maga; borongós, rideg. Ám, amint kilépett a kórház automata ajtaján, szemét az erős fény fájdította meg, bőrét azonnal perzselni kezdte a forróság, mi szinte fehér, mint az ártatlan hó, betakarva ezzel egy bűnös lelket. Arca kifejezéstelen volt a külvilággal szembe, míg belül forrt a vére, nem a hőségtől, hanem az érzésektől, mik piócaként tapadtak rá, amint lába átvitte a kórház monotonságából a főváros pezsgésébe. A főbejárat előtt is sokan jártak-keltek, nem foglalkoztak a másikkal, nem bámulták meg Yoongit sem, létezéséről tudomást sem vettek, mégis ott volt az a nyomasztó, fullasztó érzés, hogy a világ utálja. Talán ezért nem figyelnek rá, ezért van az, hogy emberszámba se veszik, hiszen kinek van szüksége hasztalan hulladékra. Yoongi így nevezte magát, hasztalan hulladék, egy szemétkupac, amit inkább kitesznek, mintsem kezdjenek vele valamit. Ideges volt, feszült.
Lábai maguktól kezdték el vinni, hiszen nem állhat az ajtóban, míg bír, kiengedték, szabad, mint a kalitkába zárt madár. Múltja zárta vasrudak mögé, miknek szűk közeik között sütött csak be a fény, de mivel ennek a madárnak szárnyai rövidek voltak ahhoz, hogy elérje a szabadságot jelentő lakat kulcsát, bent marad örökre, hacsak valaki más nem nyúl a kulcsért, hogy azt elfordítva a zárban a fogvatartott madár a levegőbe röppenhessen újra.
Már Jimin sem tudja, hány ember haladt el kocsija előtt, ki jött, ki ment, annyira unta magát, hogy a szélvédőn járkáló légy békés sétálgatása az üvegen is izgalmasnak bizonyult. A kormányra támaszkodva figyelte az apró rovart, ami ügyet sem vetve nézőjére fedezte fel a kocsi minden szegletét, mikor az orvos figyelmét ismerős, jellegzetes hajszín ragadta meg. Egy menta haladt éppen autója irányába, és mivel tudta, Yoongi arra megy, de nem hozzá, hirtelen cuppantotta le csupasz karját a bőrkormányról, mire már szinte rátapadt és slusszkulcsát magához véve pattant ki fehér járművéből. Szíve régóta dobogott ennyire, félt is, izgult is. Nem készült beszéddel, sem cselekedettel, hagyta a dolgokat maguktól menni, hogy végül Yoongit maga mellett tudhassa az anyósülésen. Bízott a saját képességében és meggyőző erejében, mégsem nyugtatta ez őt eléggé.
Fekete nadrágja zsebébe dugva kezeit indult el lassú léptekkel, hogy hamarabb bezárja közte és páciense közt a távolságot. Egyáltalán nem érdekelte, ki látja meg őket, ki mit fog gondolni, ha már nem tudnak a saját életükkel foglalkozni az emberek, hát ad nekik rágcsálnivalót. Arcáról senki le nem olvasta volna valódi érzéseit és lelkiállapotát, ajkai halvány mosolya tévesztette meg a gyanutlan publikomot.
Yoongi teljesen magába merülve szelte a sötét betonjárdát, igazából feje üres volt, gondolatok nélküli, mégis elveszett volt köztük, ezért volt az, hogy a hirtelen előtte termő férfi kizökkentve saját világából lepte meg a valóvilágban. Már rég nem ijed meg semmitől ereiben csordogáló hidegvére végett, most is csak a semmiből odakerült orvosa jelenléte élénkítette fel érzékeit. Feje abban a pillanatban kitisztult, hogy Jimin jelenléte fáradt agyában apró tűzijátékokat gyújtson, miknek durranásai, egyedül Yoongi által halt pukkanásai fejfájást okozzanak gazdájának. Lágy szellő túrt kettejük egymáshoz passzoló színű hajába, csak a fényes hajszálak mozdultak, más nem, ütemet mindkettejük hevesen dobbanó, gyorsan verő szíve adott azok mozgásának. Gyorsan mozgott éltető motorjuk mellkasuk fogsában, feszültség és idegesség, most mindketten ezt érezték, ki milyen dózisban. Egymásnak okozták.
- Park? - hunyorított Yoongi az előtte álló rezes hajú férfira, ki mosolyogni akart, de nem engedte meg magának.
- Látom, megkaptad a papírokat - Jimin csak száját nyitotta, a szavak szabad utat kaptak, hangzzanak ahogy csak akarnak. Az orvos csak reménykedett abban, hogy értelem hagyja egy dús ajkait, nem valami alpári ostobaság, ami csak rosszabbá tehetné az így is pattanásig feszült helyzetet.
- Hihetetlen ésszel áldott meg a sors... - ráncolta homlokát a menta hajú, amint szarkasztikusan és lopva pillantott ismét beszélgető partnerére, akivel nem is kívánt további bájcsevelyt folytatni. Csendet akart. Olyat, ami elég hangos lesz, hogy gondolatait mélyen elnyomja, fejében kuszán szaladgáló hangokat eltompítsa, cigarettájának sötét füstjén csücsülve szálljanak amerre csak akarnak. Azt se tudja, mikor emelte utoljára szájához a bűzrudat, ami egyszer örömet okoz, milliószor árt neki. Azt sem tudta, mit fog most kezdeni, holott ennél biztosabb nem is lehetne. Változni akar? Egy cseppet sem. Ahogyan visszaesni sem, nem akar a folyamatosan pörgő mókuskerék apró áldozata lenni, hogy bár megpróbálja felvenni az ütemet, egyetlen rossz lépéssel zökkenjen ki és zuhanjon ismét a földre. Túl sokszor pördült már ki a száguldó kerékből, mi egyhelyben tesz meg mérföldeket. Halad. De csak az időben. Az idő múlik, a naptáron a számok változnak, nőnek, majd ismét az egyről kezdve újra telnek, más nem változik. Minden más marad. A porban, a rosszban. Yoongi nem akar, de úgyis ez vár rá.
- Hova mész? - fordult egyből Jimin Yoongi irányában, nem csak az evidens választ tudta, de olyasvalamit is, amit a másik még nem.
Yoongi nagyot dobbantva horkantott egyet és égnek emelve kifezejéstelen arcát fordult vissza a kíváncsiskodó felé, bal vállán lógó hátizsákjának fülét szorongatva.
- Mégsem vagy olyan okos, Park. Búzát megyek kapálni.
- A búzát nem kapálják... - húzta el száját a másik.
- Leszarom. És neked is ezt kéne velem szemben és hagyni, hogy menjek, amerre akarok. - tekintete fagyos volt, mely a szavakat Jimin torkára fagyasztotta, amint annak szemeibe nézett. Szokása volt, hogy mindig a másik szemét fürkészte, hiszen az a léleknek tisztább tükre. Nagyon jól tudta, mik azok a kis jelek, mimikák, amik nem is lehetnének árulkodóbbak egy ember valódi érzéseiről. Remek emberismerő volt, ám Yoongi és az ő sötét tekintete alkalmak adtán kifogott rajta. Ezért volt az, hogy a kiabálást, azt a néma figyelemfelhívást sem hallotta még sosem, amit eddig páciense, mától viszont ismét csak egy ismert férfi küldött fele. De Yoongi nem is akarta igazán, hogy orvosa meghallja. Szerette volna, de nem akarta tönkretenni Jimin életét, hisz tudta, az történne, ha csak épp beintegetne rajta. Jobb, ha nem tudják, hogy egyáltalán ismerik egymást. Jobb ha azt gondolják, Yoonginak se családja, se barátai. Ami tulajdonképpen igaz is volt. Mindenkit eltaszított magától, hogy ezzel ne ártson egykor szeretteinek. Mostanra viszont már csak rokonokról, és ismerősökről beszél. Olyannyira eltávolodott tőlük, hogy a szeretet lángjának helyén már füst sincs. Yoongi lehetne Rubin Hood is. Magától elvesz, hogy másnak jó legyen. Jó ember ő, csak ezt még ő maga sem tudja.
Jimin rövidke ujjait kezdte töredezni, miközben agytekervényei olyan hangosan forogtak, mint roppanó ujjai. Bármit is akar tenni, gyorsan kell, hiszen a menta hajú egyre inkább távolodik tőle és közeledik a semmi felé.
Vállalja a kockázatot, nem törődik a következményekkel.
- Yoongi hyung! - szólt utána, és bár az említett biztosan hallotta, nem reagált semmit, ment tovább. Jimin pedig utána - Hyung! - hívta fel magára a figyelmet ismét, ekkor már karon ragadva a másikat.
- Park, az isten szerelmére! Hagyj végre - ekkor kirántotta karját az ujjak közül - békén! Tudd már, mikor kell lekopni! - hangja egyre agresszívabban és hangosabban csengett, Jimint nem érdekelte eddig, ki látja meg kettejüket, kezdte aggasztani a helyzet, hogy meghallja őket bárki is.
- Hyung, mikor akartam neked rosszat?
- Hányszor mondtam már neked, hogy hagyj békén? Mától nem vagyok már a beteged se, hagyj elmenni, már nem tartozok neked beszámolóval semmiről! Miért nem tudsz már végre felszívódni?
Jiminnek fájtak a szavak. Mint egyik mindegyik, amit Yoongi hozzávágott valahányszor egy légtérbe kerültek. Fájdalmasabbak voltak tán, mint a fizikai fájdalom. Hiszen arra van gyógyszer, gyógymód, ami enyhítheti, de egy ember szívfájdalmát mindezek képtelen elmulasztani.
- Csak azt akarom, hogy végleg kigyógyulj. - válaszolt szűkszavúan.
- Hazaengedtél, nem? Ez azt jelenti, hogy meggyógyultam, vagy rosszul tudom? De ha így folytatod, eléred, hogy visszakerüljek, mert megőrülök a folyamatos jelenlétedtől. Vagy éppen ez a célod, hogy visszakerüljek és még több pénz álljon házhoz, hm?
- Yoongi, ez már sértő és nem is igaz.
- Erre én tudok egy hatásos gyógymódot. Hagyd, hogy elhúzzam a csíkot, nem látjuk egymást többet, jól hangzik, nem? Én a helyedben elkezdeném a kúrát, minél hamarabb kezdjük, annál hamarabb érünk el látható eredményt. - Yoongi alattomos, gúnyos és lenéző halvány mosolya Jimint hihetetlenül idegesítette, amellett, hogy kifigurázta, legszívesebben ökle lendülne egy nagyot, de már megtanult uralkodni érzelmein, hiszen ez fontos a munkáját tekintve is, ahogyan az is, hogy tudja, mikor mire hallgasson; szívére vagy eszére. Így hát összeszorított ajkakkal farkasszemezett Yoongival, ki azt hitte, ezzel nyert és pontot rakhat a mondat végére, ám Jimin vettőt tett.
- Hyung, hidd el, én jobban értek ehhez.
- Most lenéztél?
- Eszem ágában sem volt, de jobb, ha tisztázzuk, mindent okkal teszek. Méghozzá nyomós okkal.
- Egyet mondj.
- Majd eljön az ideje, hogy megtudd. - Jimin nagyot nyelt - Csak azt tudom mondani, engedd, hogy segítsek.
- Ha segítenél, nem kerültem volna vissza az első alkalom után.
Az orvos szemöldökei az egekbe szökkentek a férfi pimaszságán, csak reménykedni tudott, hogy Yoonginak nem áll szándékában az orvosra kenni visszaeső függőségét.
- Tedd a szívedre a kezed és ismerd be, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki mindent megtett a te gyógyulásod érdekében.
- Nem adod fel, igaz? - horkantott fejét az ég felé emelve Yoongi. Szemeit összeszorította fejét hátrabiccentve, Jimin tényleg kezd már az idegeire menni, de most máshogy, nem úgy, mint eddig. Ezidáig aranyat érő figyelmét akarta jobban, mint bármi mást, most viszont tényleg csak nyugalmat kívánt, egyedüllétet csendes lakásában. Ez igazán semmiség, nem világmegváltó kívánság, de úgy tűnik, mégsem kaphatja meg.
Mikor a menta hajú visszahajtotta fejét Jimin felé, az csak csóválta fejét, jelezve, hogy esze ágában sincs feladni.
- Mit akarsz, mit tegyek, hogy végre vége legyen ennek?
Sosem beszéltek még ennyit és bár nem egy idilli bájcsevely volt, Jimin örült, hogy legalább maradásra bírta Yoongit. Hiszen a férfit nem kötözte le, nem szorította a falhoz, nem zárta sehova, ahonnan kijutni nem tudna, egy lépéssel elindulhatott volna, de Yoongi maradt. Szinte már hisztizett, de maradt, nem ment el. Jimin pedig látta a lehetőséget.
- Kocsival vagyok, elviszlek. - rántott vállat hanyagul.
- Megőrültél. - csóválta fejét Yoongi kínjában.
- Vezetés közben nincs kapacitásom másra figyelni.
- Fúj Park, ez undorító - fintorodott el a férfi orvosa kétértelmű mondatán. Jimin a rengeteg alkalom közül most kuncogott fel először Yoongi jelenlétében.
- Nem kértem lehetetlent.

Hogy az autóban melyikőjük volt jobban megilletődve, képtelenség megállapítani. A rádió halkan szólt, ez volt az egyetlen zaj az utastérben. Jiminnek gondolkodni lehetősége csekély volt, hiszen tud mással is foglalkozni vezetés közben, de nem lenne szerencsés máson agyalni, mint a vezetésen. Yoonginak viszont a gondolatain kívül nem kellett másra figyelnie. Azok viszont megkapták minden figyelmét. Minden felvillanó kép, mondat reflektorfénybe került, időt fordított mindre, hogy gondos, alapos hatást gyakoroljon érzelmeire. Feje egyre tompább lett, nem fájt, de nem is érezte jól magát. Itt ül az orvosával egy járműben, ül, nem csinál semmit, csak ül és elviseli, hogy gurul alatta négy kerék, amit az irányít, akiről azt hitte, ha többé nem is, egy huzamosabb ideig nem látja, ezzel a benne dúló viharok lejjebb csillapodhatnak. De megszokhatta volna már, hogy semmi nem úgy alakul, ahogyan ő akarja. Még csak Jimin felé sem akart fordulni. Az ablakon kinézve pedig csak elmosódott foltokat látott, mintha csak a saját fejébe látna mindent látott, de semmit sem tisztán. Zavarta, hogy tehetetlen. Nem volt megtiltva neki, hogy beszéljen, szabadon mozoghatott volna - már amennyire egy autóban lehetséges - mégis megkötözve érezte magát, sötét börtönben, hol vastag kötél fonódik egyre csak nyakára, ezzel megtiltva neki azt is, hogy szabályosan lélegezzen. Zihált, pedig ült, tenyerein apró cseppek gyöngyöztek, pedig a klíma kellemes hőmérsékletet biztosított. Félt, pedig nem volt mitől. Szabadulni akart, pedig nem volt honnan.
Jiminnek terve volt. Kockázatos, talán kicsit bugyuta, de első lépéseit már megtette - bizakodott. Lehet, hogy Yoonginak igaza volt és megőrült, szakmai ártalom, tán a mellette ülő munkája, Jimin már képes volt olyanra, amire ép eszű ember aligha. De nem érdekelte, ő dolga, vállalja a következményeket, hisz ha nem így lenne, nem kezdett volna bele. De ez a vas még forró, ütni kell, hogy az eredmény büszkeséggel töltse meg.
- Állj meg. - zengett Yoongi mély hangja hirtelen.
- Tessék?
- Állj meg!