Overdose

Második rész

A zord sötétség karjaival körbeölelte Jimint, csak úgy, mint Yoongit, aki már jó ideje szövetségben áll a feketeséggel, némasággal, érzelemmentes élettel. Lehet ezt még egyáltalán életnek nevezni? Számára a napok már régen egybeolvadtak, mind egyformának tűnt, az előző utánzatának és a következő mintájának. Szürke volt az élete, annak is a legsötétebb árnyalata. Egy lelketlen alak volt már, más nem. Szíve zakatolt, de vörös vérét szállította csak, mellkasában dobogó kis motorja minden más funkcióját elvesztette már. Egy rongydarab, amit az emberek eldobtak. Egy porszem, amit már mindannyian arrébb sepertek. Egy csiszolatlan gyémánt, melynek csillogó fényét csak Jimin volt képes látni a vaksötétben. Ragyogott számára, mint a nap, a sűrű felhők viszont megakadályozták, hogy sugarai, szépsége, fontossága mást is elvakítson. A rezes hajú férfi már vak volt. Nem látott semmit, de többet, mint bárki más. Látta azt a kis halovány szikrát, aminek hatalmas lángjai képesek lesznek egyszer magasra emelkedni. Remélte. Annyira szerette volna, hogy ez egyszer, minél hamarabb megtörténjen. Hatalmas szívéről kerüljön le a lánc, elhomályosult elméje világosodjon meg újra démonja vakító fénye által.
De akart-e ez a hullócsillag ismét ragyogni? Ez a kérdés meg sosem fogalmazódott meg Jiminben, ám most, ha alkalma lett volna rá, elidőzött volna rajta, hogy magától próbáljon választ adni rá, mert bár gyávának nem nevezhette senki, rákérdezni nem vitte rá a lélek.

- Jó reggelt - csilingelt szeretnivaló hangja, életet vitt a szoba némaságába. Csend. Választ ezúttal sem kapott, de nem is bánkódott emiatt, Yoongit ezen a téren ismerte már. Tisztában volt ezzel a Min Yoongival, de teljesen biztos volt abban, hogy a férfi színesebb egyéniség, mint a leggyönyörűbb szivárvány és értékesebb, mint a legdrágább drágakő. Ezt akarta bebizonyítani magának a félrekotort kincsnek is, hiszen ő maga sem hitt önmagában, de Jimin bízott benne helyette is.
Mivel komorsötét volt, így nem látta volna senki az apró kis bólintását, amivel páciense változatlan természetét nyugtázta és már rutinszerűen indult az ablakhoz, hogy a függönyt kihúzva szemet vakító fény szökjön a helyiségbe. Mindig lefutják ezeket a köröket, Jimin kihúzza a függönyt, Yoongi pedig tiszteletet nem ismerve szólítja fel, hogy azonnal húzza vissza, de Park nem teszi meg.
Jimin gondosan végigolvasta papírjait az ablaknál állva, mire a menta színű hajú férfi mellé lépett. Épphogy elérte volna a karnisról lógó textil-anyagot Jimin csuklón ragadta felpillantva iratairól.
- Nem Yoongi hyung, a függöny marad - rázta fejét a másikra nézve. Annyira tisztelettudó volt vele, annyira rendesen viselkedett vele, holott egyáltalán nem érdemelné meg ezt sem. Azt érdemelné, amit a többi ember is tett vele, Parknak is el kéne fordulnia tőle, érzelem mentesen kezelni, nem törődni vele. De hiszen az angyalok ilyenekre nem képesek. Yoongi láthatatlan szárnyú angyala nem tudná ezt megtenni, a legjobbakat akarja a helyes útról letért férfinak, ennek ellenére eddig nem nagyon járt sikerrel.
Yoongi összeszűkített szemekkel pillantott először a csuklóit átölelő rövidke ujjakra, majd annak gazdájára, kinek arca kifejezéstelen volt, mégis egész lénye segítséget, biztonságot, megnyugvást sugallt. Yoongi bizony tisztában volt ezzel. Nagyon jól tudta, Jiminnek a legtisztábbak a szándékai, szíve aranyból van és egy földre szállt angyal, mégsem kért egyszer sem a segítségből. Makacs volt, mint egy öszvér, mindig is utálta, ha valaki sajnálja, sosem kérte mások segítségét. Tisztában sem voltak azzal, mennyire hasonlít személyiségük. A sötétben tapogatóznak a másikkal szemben, nem is tudják, másik felükre lelhetnének egymásban. Még Jimin sem tudta ezt, Yoongi sem gondolta volna. Mindkettőjük gondolt valamit a másikról, de egyikőjük sem nyitotta szólásra a száját. Hihetetlenül közel voltak a másik által kínált boldogságtól, mégsem lehettek volna ennél távolabb. A két világ egyetlen hasonló pontja bizony hatalmas változást tudna hozni életükbe. Mindkettőjüknek a boldogságot, amit régen éreztek már.
Yoongi hirtelen tépte ki orvosa kezéből csuklóját és szótlanul visszament az ágyához, hogy háttal Jiminnek lefeküdjön és kizárja a külvilágot. A természetben a kicsike hernyó bebábozódik, abból kel ki a gyönyörű pillangó, Yoongi esetében ez fordítva volt. Az a gyönyörű teremtés, rejtett, csodaszép lénye, értékes személyisége, minden bebábozódott, elszigetelődött, a fehér kórházi paplan pedig, amibe már oly' sokszor burkolózott, tökéletes szimbóluma volt ennek. De ahogy a Nap ragyogó sugara, Jimin kivételes, biztonságot sugaló aurája hivogatta ám ezt a bujdokló pillangót, mégis, az a sötét közeg, amely körülveszi elborult elméjét, mintha vaslánccal kötné magához, mintha bilincs szorítaná vékonyka kezeit, nehogy belekapaszkodjon a segítségbe, ami szinte a lábai előtt hever. Yoongi is ismerte ám a démonok pusztító jelenlétét. Mindketten tudták jól, kell valaki, akivel együtt megszabadulhatnak ettől a fojtó fájdalomtól, de talán csak egyikőjük tudta igazán, kire van szüksége.
- Nos, ami azt illeti, van egy jó hírem. Tudom ám, elég nyomasztó itt lenni, én sem szeretnék kórházban lenni - a rezes hajú férfi haloványan felkuncogott gyengécske viccén - de már akár most is kezdhetsz pakolni hyung, jövőhéten hazamehetsz.
Jimin nem várt volna válaszra, hiszen úgy gondolta, ezúttal sem kap, ám nagy meglepésként érte, mikor a kis elrejtőzött mormota motyogni kezdett a bunkerja alatt.
- Elnézést, nem értettem tisztán - Jimin ha tudta volna, most hatalmasra nyitotta volna füleit, közelebb lépett az ágyhoz, hogy ezúttal értse is, mit mond Yoongi. A férfi megismételte, viszont a másik most sem értette kristálytisztán, csak a kis hallott foszlányokra hagyadkozhatott, ha választ akart adni, és mivel szándékában állt beleugrani a megeredt folyóba, bizonytalanul, de megismételte az általa hallottat - Hogy nem akarsz hazamenni? - kérdezte csodálkozva, kiegyenesedve, szemöldökei is az egekbe szökkentek - De hát miért nem? - kíváncsi volt, meglehet, hogy túlságosan is. Yoonginak ezzel olyasvalamiről kellett beszélnie, ami fájdalmas seb volt, mégis, talán itt töltött ideje alatt többet beszél, mint valaha.
- Azt akarod tudni, miért nem? - fejéről szinte lerántotta a fehér vékony paplant, szemei szinte szikrát szórtak, még annak ellenére is látszódott lángoló tekintete, hogy az ablaknak háttal árnyékolt magának. - Kíváncsi vagy rá, Park? Tudod te, hol lakom én?
Jimin jóhiszeműen bólintott, ekkor már nagyra nyílt szemekkel. Hogyne tudná, hiszen a kezelőorvosa, tisztában van Min Yoongi alapvető adataival. Viszont a menta színű hajú férfi nem pont így értette a kérdést.
- Láttad már a helyet, ahol a pokol összeér az alvilággal? Ahol a sötét után még sötétebb jön? Voltál azon a helyen, ahol láthatatlan láncok rántanak vissza? - egy pillanatra sem vette le tekintetét Jiminről, lassan ült fel és szállt ki az ágyból, megindulva felé, kimért, megfontolt léptekkel. Mintha egy vadállat settenkedne áldozata felé, akinek esze ágában sincs megfutamodni, hogy életét biztonságban tudja. Az orvosnak csak ki kéne lépnie az ajtón, bezárni azt maga után, nem lenne ilyen helyzetben, de nem, Park Jimin nem az a fajta ember, aki megfutamodik. Főleg, ha a főnyereményről, a kincsről van szó, amit meg akar szerezni magának, hogy aztán az emberek csodálják. - Én voltam ott, Park. Onnan jöttem. Ott nem víz folyik, hanem vér. Ott ha pénzt adsz, a pofádba röhögnek. Tudod mivel fizetünk mi? Droggal vagy élettel. Azt hinnéd, hogy a sötét oldal csak a filmekben létezik, de nem. Szerinted - ekkor Jimin a falnak ütközött, amihez egyre csak hátrált Yoongi lassú, de annál tolakodóbb léptei miatt - meddig bírnád ott? - hajolt közel a férfi, olyannyira, hogy leheletük egymás arcát csiklandozták. Park sosem került ilyen helyzetbe, sem Yoongi, sem más által. Nem félt, inkább meglepett volt. Valami rendíthetetlenül bíztatta abban, hogy Min nem bántaná és hitt is ebben. Nem akart szabadulni, esze ágában sem volt. Nem volt honnan szabadulnia. Legalábbis nem tekintette annak ezt az egészet, veszélyt nem érzett, csak szánalmat.
- Tudod hányszor próbáltam szabadulni onnan? Mindig ott végeztem. Elszöktem, de mint egy szar bumeráng, visszatértem. Volt választásom? Volt. Tudtam választani? Nem. Most sem akarok, de visszamegyek - Jimin közbevágott vékonyka hangján, halkan, alig volt hangosabb egy suttogásnál.
- Miért? - tekintete Yoongi szemeit fürkészte, melyeket sosem látott ennyire sötétnek. Bár tény, sosem látta még ennyire közelről sem. Mintha nem is az a Min Yoongi állna előtte, aki eddig. Park tudta, Yoonginak sok oldala van, ezt még nem mutatta meg. Eddig jellemzően vagy egy kukkot nem szólt, vagy kikelt magából, köztes állapot ezidáig nem volt. Az rezes hajú férfi próbálta ezt megtartani, beszéljen, de ne tegyen semmit, amivel kárt okozhat elsősorban magában.
- Azt kérdezed, hogy miért? - Yoongi keserűen felkuncogott - Mondd, mégis kinek kéne egy lecsúszott, elbukott, drogos senki? Nem tudok semmit felmutatni, utálom az embereket, mind átnéz felettem, mind félrekotor, egy sem ad esélyt, nincs olyan, aki átlátna a szitán, senkinek nincs szüksége egy alvilági hulladékra. Egy, egyetlen egy valakit mondj, aki időt áldozna egy ilyen selejtre. Egyet mondj.
Yoongi szavai szinte tőrként hasították fel orvosa szívét, nem akart hinni a fülének, hogy a másik így gondolkozik magáról, hogy ennyire alábecsüli saját magát, hogy képtelen saját maga jó oldalát észre venni. Semmit nem akart Jimin jobban, minthogy ezen változtasson, és Yoongi imént elhangzott szavai a lehetetlennél is jobban nyomatékosították benne ezt.
- Én.
Habár Yoongi azt hitte, már semmi nem lepheti meg, erre a válaszra egy szempillantásra megdermedt. Ellökte magát a faltól, ahol eddig támaszkodok és aprókat hátrébb lépkedett, csak hogy lássa, ki az, akinek sikerült meglepnie. Annak ellenére, hogy Jimin arckifejezése nem mutatta a viccelődés, füllentés egyetlen szikráját sem, a menta színű hajú férfi nem hitt neki. Ő már semmit nem hisz el. Ha kint süt a Nap, azt sem fogadja el, hogy tényleg így van. Nem élt még sokat, viszont tapasztalata talán már több van, mint annak, ki lehúzott már egy emberöltőt. Volt már része jóban, melynek emlékei már csak haloványan foszlanak szét, és rosszban, ami mintha hatalmas bélyeget nyomott volna rá, amit semmi nem mos le róla. Számára a jó is rossz, a rossz még rosszabb.
Keservesen nevetett fel, a hihetlenség, lenézés szólt belőle, mintsem a szórakozottság.
- Nem vagyok vicces kedvemben, Park. - búgta rekedtes hangon, mialatt legyintett egyet és hátat fordítva az ezidáig csendben maradó Jiminnek visszaindult ágyához, hogy a paplant újra fejére húzva elzárja magát a külvilágtól. Attól a külvilágtól, élettől, ami megtölti a szobát, akárhányszor az orvos belép, kinek még akkor is csillog egész lénye, mikor épp komolyra veszi a figurát.
- Nem vicceltem - mondta halkan, fejét lehajtva, mintha Yoongi gúnyos röhögése földig alázta volna. Félszegen pillantott fel a már elbújt férfira, majd egy éles sóhaj kíséretében az ablakra pillantott, melyet még mindig a sötétítő takart, dús hajába túrt és lehunyta szemeit. Reménytelennek tűnt a helyzet, ő maga sem tudja már mióta, de volt mindig valami, ami továbblökdöste, hajtotta előre, hogy addig menjen, míg célba nem ér.
Szíve hevesen vert, nyakán az ér kidülledt, mint minden alkalommal, mikor ideges. Most is idegei pattanásra készek voltak, de nem Yoongi miatt. Ő rá haragudni képtelen volt, sosem érzett gyűlöletet, vagy megvetést iránta, hiszen tudta, ez a Yoongi nem az igazi Yoongi. Ez a Yoongi az, amit a környezete alkotott. Az a hely, ahova született, akarata ellenére. De mivel az ember nem tudja megválasztani, hol jöjjön a világra, a legkevesebb, hogy alkalmazkodik. Nem ugrándozhat kiskosárral a karján senki egy olyan helyen, mint ahol a férfi nőtt fel, ha jót akar magának.
Jimin magára volt hihetetlenül mérges, amiért csak egy helybe topog, vagy ha egy lépést megtesz előre, kettőt ugrik vissza. Cselekedni akart, holott tétlen volt. Nem ismerte azt a világot igazán, amibe Yoongi belecsöppent, így csak próbált úgy gondolkodni, ahogyan azok az emberek teszik, akik részesei lesznek minden rossznak, ami ott folyik. Kettejük világa mint fekete és fehér, a fekete nem tud világosodni, a fehér nem akar besötétedni, az ég a földdel nem képes összeérni, de mégis egyiknek kapnia kell valamit, amit a másik elveszít, vagy feláldoz. Jimin szeretett volna segíteni, de tiszta, rendezett életét nem piszkolta volna be. Legalábbis önszántából soha.
- A holnapi reggeli visit során átveheted a zárójelentést, hyung - a rezes hajú férfi hangja amúgy sem volt mély, inkább hasonlított egy patak csobogásához, mintsem egy folyó áramlásához, ám ilyen esetekben még annál is szerényebben csengett. Más esetben Yoongi édeskén mosolygott volna annak hallatán, viszont most már ez se hatja meg.
- Szép napot - hajolt meg Jimin az ajtóban, halkan elköszönve, de Yoongi ezt nem látta, talán nem is hallotta.