Overdose

Hatodik rész

Jimin vállán álldogáló kicsike ördög hatalmas hahotázásába kezdett, az orvos gerincén a borzongás akár a mindent felégető tűz futott végig, a nővér szavain gyulladt fel teste és hűlt meg egyszerre. Érzései helytállóak voltak, tényleg baj történt, ezt támasztotta alá az idős házaspár beszélgetésének foszlánya. Égi jel volt, a Sors olykor simogató, másszor vas keze ragadta meg Jimin figyelmét és mint vad kutyáknak a húst dobta oda az elhangzó szavaknak. Jel volt, hogy meghallja, hogy ijedjen meg, hogy autójának gázpedáljára taposva száguldjon ide, hiszen Yoonginak nem csak lakása lett porrá és szürke hamuvá, hanem ép elméjének nagy része is. Mit tett a rézvörös hajú férfi, hogy ez történjen féltett páciensével? Hiszen Jimin úgy érezte, a karma csapott le rá, de nem rajta tölti ki dühét, hanem egy számára fontos emberen, ezzel ezerszer nagyobb fájdalmat okozva lelkének és tönkretéve a másik így is romokban heverő életét. Jimin volt a hibás, ő ezt érezte. Miatta van, sokat tett, mindhiába.
Ám a romboló sötétben ott volt egy aprócska fénysugár. Egy kis csóva, ami megtörte a fájdalmas, tökéletes folytonosságot, amit ha az orvos megragad, a szörnyű helyzet talán enyhülhet egy kicsit. De kérdés, észreveszi-e ezt a fényt a vaksötétben? Ködtől fátyolos szemei akadályt állítanak-e, hogy a reménytől remegő kezei a világosságot megragadják?
- Doktor úr, minden rendben? - a nővér aggódó hangja rántotta ki Jimint elméje mély tengeréből, újra talajt adva megcsusszant lába alá.
- Köszönöm, hogy szólt - hajolt meg a tájékoztatásra értve. Enyhén ráncolt és összepréselt ajkait látván a nőnek egyértelműen itt volt az ideje távozni, amit meg is tett, ezzel magára hagyva az orvost gondolataival. Annyi kérdés zsúfolódott agyába, azt se tudta, melyikre keressen választ először. Mit tegyen most? Hogyan mondja el Yoonginak, mi történt? Merje-e egyáltalán elmondani? Hova megy ezek után? És miért nem vette észre vagy hallotta az ég világon senki az őrjöngő beteget?! Jimin legszívesebben befejelt volna a hátát támasztó fehér falba, az amatőrség, a felelőtlenség, ami ezen az osztályon jelen van, megfájdította fejét és elszörnyítette. Hát tényleg nem érdekel senkit Yoongi állapota rajta kívül? Csak jöjjön el a következő konzultáció, mikor az összes orvos jelen lesz, ott aztán felszólal majd!
Hajába túrva nézett fel a plafon irányába, megoldás helyett csak az erős neon fénye világított fent, ami talán meg is akadályozta, hogy az isteni segítség Jimin ölébe hulljon. Hiszen ő is csak egy ember. Ember, de mégis neki a feladata, hogy másokon segítsen. Ezt választotta, hát gyakorolja is a munkát, aminek fejét adta. Nem rendelkezik mások élete felett, csak azon van, hogy megvédje, jobbá tegye azt, de ha a nagy láthatatlan erők nem akarják ezt, keresztbe tesznek és ha Jimin nem tudja felvenni ellenük a harcot, a lerombolt várból kőhalmaz marad, Jimin is darabokra hullik majd és semmivé válik. Pedig szükség van az olyan angyalokra, mint ő, hatalmas szükség. Magára maradt, szárny nélküli angyal kéri a segítséget.
Nagyot sóhajtva húzta lejjebb sötét pulóvere cipzárját, nem a kórházba készülve öltötte magára hacukáját a kora reggelen, élvezni akarta a szabadnapját, korán kelt, egye fene, mégis lett volna ötlete, hogyan töltse el hasznosan. Nem megváltót játszva, vagy legalábbis próbálkozni annak lenni. Egyetlen egy, a kórháztól messzi, nyugadalmas nap. Olyan sok ez? Túl sokat kér.
Ujjai ismét végigszántották dús haját és nagyon lassan, megfontoltan nyitott be a kórterembe. Fogalma nem volt, mihez kezdjen most, mit mondjon vagy tegyen, beleugrott a sodrásba, úszik majd az árral, csak abban reménykedett, hogy a végén nem vízesés várja, hanem egy nyugodt tenger, vagy csak egy kicsike tó, csak ne hullámozzon, ne mozogjon, ne háborogjon. Legyen jég, az nem mozog. Ne zuhanjon a helyzet még lejjebb, ha rossz, ne legyen még rosszabb.
- Hyung? - lesett gyorsan körbe az elé táruló változatlan rendetlenségben, de Yoongi eggyé vált a levegővel, legalábbis ezt hitte. Csodálkozva lépett beljebb, olyan csend volt, mintha egy süket szobába lépett volna be. Alighogy bezárta az ajtót hátra sem fordulva, egy kéz lökte meg bal vállát enyhén, de annyira, hogy kicsit megimbolyogjon.
- Yoongi hyung! - mintha Yoongi meg se lökte volna, inkább megkönnyebbülve reagált annak kifejezéstelen arcát látva - Azt hittem eltűntél! Bár, itt álltam az ajtó előtt, biztosan láttam vol--
- Megőrültem? - vágta ketté mondandóját a menta hajú vérfagyasztóan érzékelten hangja. Maszkot kapott magára, ami nem mutatja egyetlen arcizmának mozdulását sem, olyan érzelemmentes volt az egész megjelenése, mintha a világ összes bűnét bánná, de mégsem érdekelné őt semmi ezen a bolygón. Min Yoongi nem is lehetett volna az érzelmek ennél nagyobb szemeteskukája. Minden érzés kavargott benne, egyik sem látszott. Egy festővászon volt, amin minden érzelem egy vonalat hagyott, de egyik sem látszott igazán, együtt mind egy színes folt volt csak.
- Dehogy, hyung! - képett el Jimin a kérdést hallva, teljes testével Yoongi felé fordulva - Nem őrültél meg. Ez... Ez még nem az. - sütötte le szemét az orvos, ki, ha mondhatjuk, meg is bukott feladatában, meg nem is. Elérte, hogy a bent töltött idő alatt betege ne sóvárogjon, ne nyúljon káros szenvedélyét éltető rossz után, ám Yoongi épphogy kimászott az egyik gödörből egy ideig, ha nem is örökre, fél lábbal lejjebb csúszott a másik árokba. Jimin jót is tett, meg nem is. Yoongi ki is gyógyult, meg nem is. A gyógyszeres és mentális kezelés ugyan meghozta várt gyümölcsét, Jimin túlságosan hitt abban, hogy a kis ördög, ami mindvégig lesben áll, majd nem bújik elő, de az apró pusztító lény ellőtte megbélyegző nyilát.
- Miért nem mondod meg az igazat, Park? - Yoongi mint egy támadásra kész vad figyelte az orvos legkisebb rezdülését is, olyan volt, mint egy gőzölgő vulkán, ami kitörésre kész, elég egy rossz szó, vagy mozdulat. De Jimin ismerte már ezt. Tudta, vagy legalábbis sejtette, mit tegyen, és mit ne.
Erőt véve magán feszes mellkasa nagyot emelkedve engedte magába a levegőt, úgy nézett a nála idősebb férfire.
- Hyung, azt mondtad, nem akarsz hazamenni. - szándékosan hagyta figyelmen kívül az imént elhangzott kérdést, ha most nem kezd ebbe bele, ha most nem cselezi ki okosan a ragadozóból lett áldozatot, az esély és alkalom elrepül, mint a postagalamb, kicsi lábára kötött üzenettel; Park megbukott.
- Ezt mondtam, de ennél a tetves helynél minden jobb. Nem mondták még anyádék, hogy ne higgy el mindent, amit hallasz? Héj, géniusz, a tej piros! - grimaszolt Yoongi szemtelenül, ami az orvost hihetetlenül idegesíti, de mint oly' sok mindenben, Yoongi ebben is kivétel. Nem kérte számon ezért, hiszen jól tudta már kivel áll szemben.
Egész testével fordult a férfi felé, ügyelt rá, hogy a szemkontaktus maximum egy pislantásért szakadjon meg - Én meg tudom oldani, hogy ne menj vissza többet oda, ahonnan jöttél.
- Park, az ég szerelmére, mikor fogod már fel, hogy nem vagy te más, csak egy pszichiáter? Nem kell tettetned a megváltót, elég, ha lekopsz végre rólam. - mondta a menta hajú olyan közömbösséggel, hogy ez a címzett szívét még jobban összemorzsolta. Nem, egyszerűen nem hitte el, hogy ennyi kedves szó, igyekezet és jó tett után Min Yoongi még mindig nem képes realizálni, hogy az orvos egy gyógyszer lehet számára, ami nem elkábítja, hanem szemét kinyitja, hogy ismét csak a világos oldalát láthassa az életnek. Miért nem adja fel végre? Miért ragaszkodik ennyire ahhoz, hogy célt érjen? Több volt ez annál, hogy önmagának bizonyítson. Yoongi eddigi élete és talán a messzi jövő legnagyobb kihívását jelentette, egy hatalmas sziklafalat, amin át akart törni, amit formálni akart, hogy mindenki a szép, jó oldalát lássa. Többet jelentett neki ez az egész már egy jó ideje. Valamit, amire saját maga se tudta a választ. Az ép gondolkodású, kiegyensúlyozott Yoongi Jimin számára akár egy új csoda, innováció, egy trófea, amivel nem hencegni akar, hanem gyönyörködni benne. Bebizonyítva ezzel, hogy Jimin jól csinálja, amit csinál, de főleg azt, hogy Min Yoongi tényleg egy kincs, ami hosszas és kimerítő tisztogatás után csillog, szebben, mint a gyémánt.
Ekkor volt az, hogy Jimin rövidke ujjait a sötétben pislákoló fény felé nyújtotta és kapaszkodott bele erősen - Én nem akarom, hogy visszamenj oda. Hyung, ha mégis megtennéd, az eddigi itt töltött idő és minden más teljesen felesleges lenne, mindent hiába tettél volna!
- Mert te azt hiszed, itt jobb? Egy rácsozott ablakú odúban, ahova néha jön be pár hívatlan gyáva, és sokszor kopogtat egy idegesítő harkály? Ennél minden jobb. - ráncolta homlokát a menta hajú.
- Rendben, akkor csak gondolj bele. Végre átléped a kórház küszöbét, szabad vagy, mint a madár. Visszarepülsz a Nappeun negyedbe, ahol semmi sem változott, minden kritikán aluli. Hiába próbálkozol, először kicsiben, majd nagyban folytatod azt, ami ide juttatott, és lám, újra itt vagy. Te mondtad az előbb, hogy ennél a helynél minden jobb. - okos volt Jimin, felismerte a legapróbb lehetőségeket. Öröm az ürömben Yoongi leégett lakása kapcsán, hogy ha az orvos eszesen mozgatja bábuit, egyszerre üt két legyet egy csapásra. Eléri, hogy a férfi ne térjen vissza, és bár örökké nem hallgathatja el, várhat a megfelelő alkalomra, hogy elmondja, mi történt nem régiben. Mindezt úgy, hogy Yoongi biztonságban van. Bizony limonádét kell csinálni az élet adta citromból. Erre gondolva Jimin ismét kicsivel több remény birtokában figyelte az előtte állót.
- Nem vagyok már gyerek, hogy más gondoskodjon rólam. - tette keresztbe mellkasa előtt karjait Yoongi, hangja mélyebben hangzott, ez jel volt az orvosnak, csak okosan továbbra is.
- Nem mondtam egy szóval sem hyung, hogy gyerek vagy - emelte fel kezeit Jimin ártatlanul - De ha bízol bennem, segítek, hogy, ne nekem, a világnak bizonyíts, hogy képes vagy megállni a saját lábadon.
- Nem bizonyítok senkinek. Rég leszarom, ki mit gondol, és mivel nem vagy más a többinél, az sem érdekel, te mit gondolsz. És még régebb óta nem bízok a kutyában sem. Segítségre meg végképp nincs szükségem. - szúró pillantásokkal illette a tanácstalan orvost, kinek agytekervényei úgy zakatoltak, akár egy gőzmozdony, csúszik a keze a fénysugárról, de nem hagyhatja ezt. Yoongi megindult a helyéről elcsúszott ágya felé, célja elérésében a rézvörös hangja akadályozta meg.
- Ha nem lett volna szükséged segítségre, nem lennél itt.
Yoongi a hozzá legközelebb heverő tárgyat, jelen esetben egy poharat ragadott meg és dobta a másik férfi irányába - De nem önszántamból kerültem ide! - kiabálta, hangosabb már csak az üveg törése volt, ami nagy erővel érintkezett Jimin jobb vállával. A férfi feljajdulva kapott a fájdalmas pontra és ajkaiba mélyen harapva próbálta visszafojtani magát, nehogy kint meghallják, mi történik bent. Yoongi olyan hevesen vette a levegőt, akár egy bika, de nem mozdult, elméjét elsötitítő fekete fellegből lecsapó villám összes izmát parancsolta megállásra, nem mozdult, még vérben forgó szemeit sem vette le a fájdalommal küszködő, megrogyott férfiról. Jimin a fájdalomtól összeszűkített szemekkel vette szemügyre, a felé a szinte semmiből repülő üvegpohár mekkora nyomot hagyott maga után. Yoongi olyan hirtelen cselekedett, hogy a célpontnak csak annyi ideje volt, hogy fejét elhúzza, így találta el a vállát a hirtelen szárnyra kapott tárgy. Pulóvere és pólója ujja szerencsére megakadályozta, hogy a hozzácsapódó üveg szilánkjai vágási sérülést okozzanak, ellenben az ütés nyoma biztosan élénk bizonyíték lesz majd. Ezt nem Yoongi tette. Ezt a belé szállt ördög követte el, ezt is, mint a nem régi őrjöngését is, melynek bizonyítéka a még mindig feje tetejére állt kórterem.
Jimin megérdemelte, nem látta a fától az erdőt, egyenesen nézett előre, hogy a pácienst a diagnosztizált állapotból kigyógyítsa, nem vette észre az ösvény mellett zajló eseményeket. Hogy Yoongi egyik része meggyógyul, másik része megbetegszik. Lassan bukkant elő a második Yoongi, aki azon van, hogy az elsőt elpusztítsa, a másik pedig küzd ellene. Mindketten egy testbe szorulva próbálnak a felszínre törni.
Depresszió, méghozzá kétoldalú. A rossz rosszabbik változata.
Hangos levegővételeik mellett más zaj nem lengte be a szobát, várták egymás következő tettét. Jimin tartott Yoongitól, hogy újabb kísérletet tesz sötétebb énje feltörés céljából, Yoongi attól félt, hogy ezzel örökre eltaszította magától az orvost, pedig szüksége volt rá. Ó, de még mekkora! Minden ócsárló szava, minden illetlen tette és megnyilvánulása, minden csak védekező mechanizmusának eredménye volt. Tudta, nagyon jól tudta, Park Jimin lehet az egyetlen biztos pont gyógyulása érdekében, de azt is tudta, ha láthatatlan szárnyú angyalát közel engedi magához, árt neki. Jobban, mint most. Jobban felemészti a belőle áradó kegyetlenség, jobban tönkreteszi segítőjét, mert tisztában volt vele, orvosa a jót érdemli, abból is a legjobbat. Meg akarta őt tartani ilyennek. Ilyen tájékozottnak, de naivnak, ilyen határozottnak, de lágyszívűnek, ilyen édesnek, ilyen angyalinak. Annyira szerette volna, ha Jimin mindennapjainak összes pillanatát vele éli meg, hogy figyelme csakis Yoongira terelődjön, hogy birtokolja a férfit, hiszen ahogy sorakoztak a napok a háta mögött, rájött ő lassan, mire is lelne Jimin személyében. De nem érdemelte meg, hogy egy ilyen különleges, tiszta lélek bepiszkolódjon általa, nem érdemel ő semmi jót a világon, csak azt a mocskot, szégyenteljes életet, ami most is körülveszi. Ellökte magától az orvost minden adandó alkalommal, szíve mindvégig az ellenkezőt kiáltva; maradjon vele, gondoskodjon róla, figyeljen rá, óvja! Nem volt ő szerelmes Jiminbe, de ez a drog, ez a két lábon járó kábítószer elvette eszét, kitölti szabad gondolatait. Ha megkérnék, mondjon egyetlen egy, számára legfontosabb lételemet, két szó hagyná el rózsaszín ajkait: Park Jimin.
Mindezek ellenére úgy tűnt hangosan kiabáló kővé vált szívének hangja el-elérte az orvos fülét, hiszen itt van, most is, még mindig, annak ellenére, hogy Yoongi ezúttal már nem csak szóval, tettel is fájdalmat okozott neki.
Egyikőjük sem érdemli a másikat; Jiminnek túl rossz volt Yoongi, Yoonginak túl jó Jimin. De van egy lánc, vagy csak egy vékonyka szál, ami nem engedi, hogy a tűz és víz tovább létezzen a másik nélkül. Ennél szélsőségesebb, nagyobb különbség kettőjük között aligha lehetne, mégis ezzel egészítenék ki egymást, ha nem taszítaná szándékosan egyik a másikat. Jimin lenne képes eloltani Yoongi lángoló tűzét, mégis a menta hajú férfi párologtatja orvosából az elszántságot, a reményt, a küzdeni akarást. Már csak idő kérdése minden.
Jimin szemeiben a vállában szüntelenül jelen lévő fájdalom miatt lassan fel-felcsillantak a sós könnyek, miket esze ágában sem volt útnak indítani, változatlanul el akarta hitetni Yoongival, erős, és határozott. Mindeközben legbelül már sírt, keservesen sírt, legbelül már összetört, már gyenge, már romokban hever. Nem volt tudatában, mi is jár a másik fejében, részben tudta, miért történik mindez, mégsem lehetne ennél tudatlanabb.
- E-engedd, hogy segítsek, hyung - nyögte halkan, vékonyka hangja hamar elhalt a helyiség csendjében. Nem várt választ, hisz sokszor úgy se kap, és úgy gondolta, több mondanivalója jelen esetben Yoongi felé nincs is.
Ma, ebben az utolsó pár percben valami megszakadt, valami kialudt.