TRISED I The reason I smile every day

7. Jókor...

Mielőtt végleg elnyomott volna az álom, még egy mondatot hallottam.

- Elmondtad  neki?? - kérdezte Grays Ethantől. De mielőtt folytathatták volna én már aludtam.

~ Eközben, Grayson szemszöge ~

- Szóval, elmondtad neki?

- Grayson, mégis mikor? Hogy? Azzal semmit nem érnék el...

Ez lökött, gondoltam magamban.

- Már hogy ne érnél el semmit! Legrosszabb esetben is csak tudomásul venné.. - próbáltam kicsit felrázni Ethant.

- És mégis hogy kéne csinálnom, hm?? Álljak elé és mondjam meg neki, vagy mi? - válaszolt kicsit idegesen.

- Jól van na, én csak segíteni akarok! Nem kell támadásnak venni haver.. - hagytam annyiban a dolgot, mivel úgyis szólította az orvos Oliviát. 

Pedig én tényleg úgy gondolom, hogy el kéne neki mondania, mielőtt még elkésik..

~ Vissza Oliviához ~

- ... Olivia Hale-t a 29.-es szobába. - hallottam meg a bemondóból.

Feltápászkodtam, majd elindultunk az orvoshoz. Igen, mindannyian, mert az ikrek nem hitték el, hogy én ezt egyedül is képes vagyok elintézni. Na mindegy.

Az orvos, bizonyos Dr. Knight, megnézte a röntgeneimet, majd közölte az "eredményt".

- Nos, Ms. Hale, nagyon úgy tűnik, hogy eltört a csuklója. Két helyen is.

- És be kell gipszelni? - hebegtem.

- Minimum 5 hét, ha nem 6. - válaszolta.

- Nem, nem, addig nem lehet, nekem versenyem lesz 4 hét múlva! Azt nem hagyhatom ki! - mondtam  kétségbeesetten.

- Nézze, a gyógyulási idő mindenkinél más, de nem hiszem, hogy addigra makulátlanul meggyógyulna a keze...

- De meg fog. Muszáj lesz neki. - jelentettem ki magabiztosan.

- Majd meglátjuk, várom vissza egy hónap múlva. - köszönt el miután átirányított a gipszelőbe.

Bekopogtunk a gipszelőbe, és mivel senki nem várt oda rögtön mehettünk is, bár még épp valaki volt bent. 

Mikor beléptünk a helységbe, az első amit észrevettem, az az ott ülő kb. velem egyidős fiú lovas ruházata volt. A fiú jóval magasabb volt nálam, talán a 185 cm lehetett, ha nem több. Sötét haja a homlokánál a szemeibe hullott, amelyek szinte világítottak, olyan zöldesek/kékesek voltak. Látszott rajta, azon ahogy ült, szálkás alkatán hogy már régóta lovagol. Gyorsan elkaptam róla a tekintetemet, nehogy észrevegye ahogy nézem.

Ám amikor legközelebb felnéztem, szembetaláltam magam azokkal  a gyönyörű szemekkel.

- Estél? - kérdezte bármi bevezetés nélkül, bedagadt kezemre pillantva.

- Igen, de most lépcsőről. Ló? - mutattam a begipszelt karjára.

- Igen.. Amúgy Daemon vagyok. Daemon Merrick. - nyújtotta a kezét.

- Olivia Hale. - mutatkoztam be én is. - Várjunk csak, az a Daemon Merrick aki megnyerte a megyei bajnokságot??

- Öhmm, igen, én lennék. - húzta kicsit szégyenlősen mosolyra a száját. - Te meg gondolom az az Olivia Hale, aki lányok között nyert.

- Hát, igen. Örülök, hogy találkoztunk!

- Én szintúgy. De sajnos mennem kell.. Egyszer szívesen megismerném a lovadat, a híres-nevezetes Venust. Lehetne róla szó? - kérdezte.

- Persze! - majd gyorsan ráfirkantottam a gipszére a számom. - Ezen elérhetsz. Akkor majd.. Később. Szia!

- Szia! - köszönt el majd kisietett.

- Nos, kisasszony, idefáradna kérem, hogy minél előbb végezhessünk, mert már hazamennék! - szólt oda nekem kissé morcosan a nővér, mire gyorsan leültem a székbe.

Kaptam egy szép kis gipszet, majd a fiúkkal elindultunk hazafelé. Kicsit furcsálltam, hogy csöndben voltak és hogy folyton egymásra pillantgattak, de ezt az ikres dolgot úgysem tudom megfejteni, szóval annyiban hagytam.

~ Eközben... ~

Livi out.