Now's our time

14.fejezet

Sziasztok! Mielőtt belevágnék a sztoriba, szeretnék elmondani néhány dolgot! Először is, köszönöm a díjakat, amiket kaptam, nem azért nem teszem ki őket, mert nem vagyok hálás értük, de nem tudom kinek tovább küldeni őket. Viszont nagyon imádlak mindannyiótokat és köszönöm a visszajelzéseket. A második pedig, hogy mivel kezdődik a suli, lehet, hogy nagy kimaradások lesznek majd egyes részek között, de próbálok azért rendszeresen írni. Remélem tetszeni fog a következő rész is, jó szórakozást hozzá!

A Halloween az iskolában annyit tesz, hogy van egy hatalmas vacsora, nagyobb, mint általában szokott lenni és minden töklámpásokkal van díszítve. Az utóbbi időkben persze elterjedt az is, hogy néhányas beöltöznek, mint azt a mugliknál szokás, de én nem voltam ennek a híve, pedig többnyire az idősebbek élvezik a beöltözést. Ez igaz volt Zeldára is és Potterékre is. Az előbbi ugyan csak denevér szárnyakat húzott a kezére, de az utóbbi három háromfejű kutyának öltözött, ezzel pedig eléggé megnehezítették a mozgást és igazából ezenkívül minden mást is.
- Nem azért mondom, de ez az egy test három fej remekül illik hozzátok! - nevetve néztem Zelre, aki a fiúk jelmezét kritizálta. - Mit csináltok, ha az egyikőtöknek dolga akad?
- Akkoe elvesztjük, az egyik fejünket, én nem fogok aszisztálni ennek a kettőnek a nőügyeiben! - Fred védekezően felemelte a kezét és rávigyorgott Zelre. Gyerekek, ne ilyen feltűnően.
- Inkább csak Dan nőügyeihez! - James tekintete lassan rám vándorolt, amit én csak egy felhúzott szemöldökkel és egy 'Ne is próbálkozz, Potter!' tekintettel jutalmaztam.
- Nem lehetne, hogy menjünk, percek választanak el az ájulástól, ma nem ettem szinte semmit!
Vacsora közben nem tudtam másra figyelni, csak Katre, aki teljes magányban evett, senki nem szólt hozzá, még jelmeze se volt, pedig ő azt sose hagyja ki. Valami nem volt rendben vele kapcsolatosan, de a büszkeségem nagyobb volt, minthogy odamenjek hozzá és beszélgessünk, mint régen, barátok módjára. Teljesen eltávolodtam főle, már azt sem tudom igazán, hogy működne-e még a barátságunk, pedig sose gondoltam volna, hogy ez így lesz egyszer. A vacsora szinte elröpült, egyszer csak azt vettem észre, hogy mindenki elindult a klubhelyiségbe, csak én maradtam lent, meg Dan, akit otthagytak a maradék étellel együtt, a jelmez pedig már nem volt rajta, csak egy felső és egy nadrág, amit gondolom a ruha alatt viselt.
- Te nem mész fel? - nézett rám, persze az aktuális falat még bőven a szájában volt.
- De, mennem kéne, csak egy kicsit elbambultam.
- Mehetünk együtt is, ha neked nincs vele problémád - elvigyorodott, a puding pedig kicsordult a száján.
- Daniel Blackwell! Nem igaz, hogy nem tudsz 16 éves ember módjára enni! - Dan arcára kiült a döbbenet, majd egy vállrándítás után folytatta a desszertjét. - Egyébként megvárlak.
- Kösz! Min agyaltál annyira?
- Nem hiszem, hogy érdekel, valószínűleg veled sosem volt hasonló, szóval...
- Mondd már! - vett magának még egy tányérral a pudingból és rámnézett.
- Nem tudom, hogy észrevetted-e, de Kat és Kyle már nem igazán mondható a barátomnak, de ma egész este láttam, hogy Kat egyedül van, de nem tettem semmit, nem mentem oda hozzá, nem beszélgettem vele, csak vacsoráztam, mintha nem vettem volna észre semmit. Most pedig szörnyű embernek érzem magam.
- Igazad van, tényleg nem értem meg. Bocs, nem tudok segíteni!
- Köszi, hogy megpróbáltad! - Dannel hangos nevetésben törtünk ki. Miután a fiú is befejezte az evést, szépen lassan elindultunk a klubhelyiség irányába. Eleinte csendben sétáltunk egymás mellett, nem tudtunk mit mondani a másiknak.
- Szóval, hogy állsz a patrónusokkal? - Dan lehajtott fejjel és zsebbre tett kézzel sétált mellettem.
- Hát, nem igazán jön össze,  nincs olyan erős emlékem, egyszerűen nem találok. Mintha soha nem lettem volna igazán boldog.
- Tudom, ismerős.
- Te már tudsz patrónust idézni! Már csak nekem nem megy!
- Ne aggódj, olyan nincs, hogy valakinek nincs patrónusa - már nyitottam volna a számat, mire félbeszított. - Az más, amire te gondolsz, George elvesztette az ikertestvérét, az elég nagy trauma volt. Veled ilyesmi nem történt.
Lehajottam a fejemet, igaza volt, fölösleges lett volna vitázni vele. Ennek ellenére mégis reménykedtem, hogy valami velem született dologról van szó, így nem azzal van a baj, hogy nem voltam még soha elég boldog ahhoz, hogy patrónust idézzek.
- Tudod, James megkért mindannyiunkat, Zeldát, engem és Fredet, hogy kicsit kampányoljunk nálad, szóval ezt meg is teszem.
- Ugye tudod, hogy így pontosan tudom majd miről van szó?
- A legjobb barátom, nem mondhatom a szemébe, hogy esélye sincs nálad, pedig ez a szomorú helyzet, te vagy az egyetlen lány, aki azonnal a karjaiba repül.
- Nem, én tényleg nem vagyok az - apró mosolyra húztam a szám, de még mindig a lábfejemet bámultam. Nem ártana megtisztítanom a cipőmet.
- Na mindegy, a lényeg az, hogy jó srác ő, igazán adhatnál neki egy esélyt, nem mindig olyan, mint amilyennek te látod!
- Miért én milyennek látom?
- Egy arrogáns tökfejnek! - az üres folyosót megtöltötte a nevetésünk. Mikor a Kövér Drámához értünk, akinek a horkolásába beleremegett az egész ajtó, kopogtattunk, Dan elhadarta a jelszót, aztán végighallgattuk a Dáma szidalmait.
- Hát, örülök, hogy beszélgettünk egy kicsit! - mindketten kicsit zavarban voltunk, ezelőtt alig szóltunk egymáshoz.
- Én is nagyon örülök! - kicsit félszegen megöleltem. Persze, Potternek ebben a pillanatban kellett kijönnie a hálóhelyiségből. Nem volt rajta póló, csak egy nadrág. A szemeit álmosan törölgette, a haja pedig a szokásosnál is kócosabb volt.
- Ti mi a francot csináltok itt?
- Elköszöntem Alicetől - Dan megrándította a vállát.
- Hihetetlen, hogy még este se felejted el, hogy te vagy James Sirius Potter és neked muszáj a felsőtestedet mutogatnod!
- Tudod te, milyen meleg van bent? Meg lehet sülni! - James az ajtófélfának dőlt és várta, hogy Dan bemenjen a fiúk hálójába.
- Tiszta hülyék vagytok! Mindegy, én lefekszem. Jó éjszakát!
- Engem meg se ölelsz? - James kitárta a karját és vigyorogva várta, hogy odamegyek és átölelem.
- Felejtsd el!
A hálóhelyiségben sötétség uralkodott, már mindenki aludt. Fogtam egy könyvet, a pálcámat és kiültem az ablakpárkányba. A Tiltott Rengeteg a sötétségbe burkolózott, elrejtve a titkait. Régen jártam már az erdőben, pedig mikor megtanultam az animágiát, szinte ki se jöttem onnan, de a múltkor megígértem apának, hogy nem megyek ki éjszaka, most mégse tudtam ellenállni. Körbenéztem, hogy mindenki alszik-e, majd kiálltam az ablakba és átváltoztam. Elrugaszkodtam a párkányról és zuhanórepülésbe kezdtem, hagytam, hogy a szél belekapjon a szárnyamba, majd egyenesen a Rengeteg felé vettem az irányt. Repülés közben teljesen szabadnak éreztem magam, olyan, mintha egész életemben egy ketrecben éltem volna és ilyenkor kiszabadulnék, pedig régen rettegtem a magasban. Most pedig, szabad vagyok, mint a madár. Fél órányi repülés után visszatértem a hálóhelyiségbe és végre én is nyugovóra tértem, mint a többi lány.