Írástechnikai cikkek

Nem írom meg, úgyis rossz

Mostanában valamiért halmozódnak a szemem elé kerülő olyan bejegyzések a Facebookon, amiben hozzám hasonló amatőr írók fejezik ki félelmeiket az írással kapcsolatban. Láttam ismerősnél is, idegennél is, többnyire ugyanaz a probléma: nem mernek belekezdeni valamibe, mert félnek, hogy még nem tudnak olyan jól írni, nem tudják tökéletesen átadni a fejükben megformálódott világot, jeleneteket, karaktereket, hogy az élvezhető legyen az olvasó számára. Jobb esetben félreteszik az ötletet jegyzetek és vázlatok formájában későbbi felhasználásra, máskor viszont elvetik magukban az egészet – talán meg sem említik senkinek, hogy létezett valaha a fantasztikus ötlet, és folytatják azokat a firkálmányokat, amiket korábban nagyszerűnek éreztek, de újabban eltörpülnek az a bizonyos mellett. Önbizalomhiány és megalkuvás: nem vagyok elég jó, hogy ezt véghezvigyem, de ezt elfogadom, és nem is próbálkozom inkább.

Ezt a hozzáállást sajnos az élet minden területén észlelhetjük, én most mégis konkrétan az írással kapcsolatban szeretnék erről beszélni és osztani egy kicsit az észt. A többit meghagyom az életmódtanácsokról író blogokra és könyvekre; higgyétek el, nem véletlenül van belőlük mostanában olyan sok.

Az tényleg egy valós probléma az írás során, hogy az ember nem mindig tudja elsőre azt átadni a szavai által, amit szeretne. Az olvasó fejében nem úgy kelnek életre a karakterek, más környezet jelenik meg a leírásokkal, nem teremtődik meg a kívánt hangulat. Sokszor második vagy harmadik átírásra sem. De vajon ez elég indok arra, hogy az egészet eltemessük a fiók mélyére?

Természetesen a válasz az, hogy nem. A megoldás sosem az, hogy feladod az egészet, felgyújtod a jegyzeteket, és úgy teszel, mintha soha az életben nem létezett volna az utolsó apró részletig megtervezett világod, ha pedig valaki rákérdez, akkor zavartan közlöd, hogy fogalmad sincs, miről van szó. Olyan ez, mintha abbahagynád a verstanulást, mert harmadik átolvasás után még nem tudod végigmondani az első versszakot sem.

Ha kezedbe veszed a kedvenc könyveidet, ne adj isten, bestsellereket a polcodról, mi az első, amire gondolsz? Ha elszomorodsz arra gondolva, hogy a példaképed azt a több száz oldalt csak úgy kirázta a kisujjából, míg te megszenvedsz már az első sorokkal is, még jobban el kell keserítenem téged: tévedsz (márpedig ezt az emberek általában rosszabban szokták viselni). Azok a szavak, amiket a kinyomtatott verzióban látsz, nem csettintésre szaladtak ki a kedvenced kezei közül sem. Amit látsz, az pontosan az, amit megspórolsz a kihagyott történetekkel: a gyakorlást. Mert anélkül nincs fejlődés, javulás, csak stagnálás.

Ha nem hiszed el nekem, hogy te is képes vagy fejlődni írás terén, vedd elő a legeslegelső történetedet, és hasonlítsd össze azzal, amit legutóbb írtál. Fogadni mernék rá bármiben, hogy még te is észreveszed a saját soraidon a változást: biztosabb kézzel alkalmazod a leírásokat, összetettebbé váltak a szereplőid, bonyolultabb cselekményszálakat vagy képes összefonni és végigvinni a történet során. Ha most kétkedve rázod a fejed, akkor is tudok olyat mondani, amiben biztosan fejlődtél: nőtt a szókincsed, a fogalmazási készséged, egy idő után pedig amolyan „írói szemmel" nézed a világot, azon gondolkodva, hogy az elhangzott szavak, a körülötted történő események közül mi az, ami köré szőhetsz egy újabb világot a papíron.

Az élet része a fejlődés, bármilyen közhelyesen is hangzik ez. Ha valamit rendszeresen csinálsz, és nem veszed félvállról, akarva-akaratlanul is javulni fog a munkád minősége, már azáltal is, hogy oda sem figyelve kísérletezgetsz, egy jelenetet másképp mutatsz meg, mint korábban, eltérsz a tőled megszokott, bevált sablonoktól. Sőt, ahogy telik az idő, idősebb leszel, újabb tapasztalatok birtokába jutsz, ami szintén rányomja a bélyegét az írásaidra, a változó világnézet ugyanis megjelenik a művészetedben is.

A lényeg tehát az, hogy az ember folyamatosan fejlődik írás terén, főleg akkor, ha ebbe nagy energiát fektetsz bele, és természetesen sok órányi füzetlap vagy számítógép előtti görnyedést. Ha úgy is érzed, hogy egy történet megírási túl nagy falat lenne neked, hát próbáld meg! Senki sem születik zseniként, és még a kiadott, világszerte olvasott regények is átestek legalább egy átíráson. Egyébként sincs törvény, ami kimondaná, hogy ugyanazt a történetet nem szabad többször megírni.

Kísérletezésként is felfogható, hogy megírod az elejét most, mikor úgy érzed, még nem vagy hozzá elég jó – aztán tedd félre néhány hétre, és mikor már idegen szövegként tudsz rá tekinteni, vedd elő ismét, és olvasd át írói szemmel! Ha azt érzed, valami nincs rendben vele, próbáld meg megfogalmazni magadnak mi a probléma. Irreálisan viselkednek a karakterek? Nem elég részletes a táj leírása? Nem derül ki a szövegből egy fontos információ, amit te korábban egyértelműnek hittél? Túl sok a felesleges csapongás? Magadnak nem szégyen bevallani, miben hibáztál, ráadásul ha sikerült ezt felismerned, a következő verzióban nagyobb figyelmet szentelhetsz ezeknek a szempontoknak is. Így amellett, hogy lassan ugyan, de haladsz azzal a bizonyos történettel, észreveszed azokat a hibákat, amiket akár más írásokban is rendszeresen elkövetsz. Írni ugyanis nem mindig lendületből, hanem sokszor inkább tudatosan kell, ha az ember látványosan szeretne fejlődni.

Ha valaha is azt érzed, kevés vagy valamihez, szedd össze magadban az összes elszántságodat, és igenis próbáld meg véghezvinni a feladatodat! A próbálkozásokat nem kötelező felvállalni a nagyvilág előtt, de a megírásukkal közelebb jutsz ahhoz, hogy elérd azt a szintet, amivel már te magad is elégedett lehetsz.