Írástechnikai cikkek

Párbeszédek írásjelei

Az egyik legnagyobb, legijesztőbb, mégis legkevésbé ismert mumus: hogyan döntsük el, kell-e pont a párbeszédbe, mikor kezdjük nagybetűvel stb.?

Vegyünk egy egyszerű helyzetet, két hirtelenjében kitalált karakter párbeszédét, hogy élő példán keresztül bemutathassam, hogyan is néz ki egy helyesírásilag korrekt párbeszéd.

– Szerintem kólát vegyünk.

– Inkább narancslevet – ellenkezett Peti.

– Igazad van, az egészségesebb. – A másik fiú, Dani levett a polcról egy doboz százszázalékos gyümölcslevet, majd a kasszához indult.

– Várj – szólt utána Peti –, mi lenne, ha kólát is vennénk?

– Az nem fog menni – rázta a fejét Dani. – Nincs nálunk elég pénz mindkettőre.

– Akkor most mi legyen? – tűnődött Peti, majd folytatta: – Tudod, mit? Várj meg, hazaszaladok, és kérek még pénzt anyutól!

Az első és legfontosabb szabály: párbeszédek írásakor nem kötőjelet használunk ( - ), hanem gondolatjelet ( – )! Legegyszerűbb, ha az ember megjegyzi a hozzá tartozó billentyűkombinációt: Ctrl + mínuszjel. Amennyiben nem sikerül, esetleg túl nagy macerának érzed folyton ezt a két gombot nyomogatni, használd az én módszeremet: megtanítottam a Wordöt, hogy két, egymás után leírt kötőjelet alakítson gondolatjellé. (Az Automatikus javítási beállításokban teheted ezt meg.)

A másik fontos szabály nem csak a párbeszédekre vonatkozik, hanem a leíró részekre is, viszont leggyakrabban itt jelentkezik: ne halmozzuk az írásjeleket! Bármilyen hangosan is ordítja a kérdését Peti, akkor sem kell negyvenkét darab kérdőjelet tenni a mondat végére. Elég egyet, ahogy felkiáltójelből is, ha úgy adja magát a mondat. Ami még egy gyakori, zavaró szokás, az a pontok halmozása. Igaz, a való életben ritka, hogy szünet nélkül ontjuk magunkból a mondanivalónkat, néha megbotlik a nyelvünk, máskor akadozik a hangunk. De ezek nem olyan dolgok, amiket mindenáron meg kell jeleníteni a szövegben. A karakterek beszéde legyen folyékony, amennyiben semmi nem indokolja az ellenkezőjét. Ha az illető mégis egy kis szünetet tart a mondandója közepén, azt nem muszáj feltétlenül három darab pont leírásával szemléltetnünk. Íme, egy példa:

– Nem is tudom, mi legyen – gondolkodott el egy pillanatra Peti és Dani édesanyja. – Rendben, hozzatok kólát és narancslevet is.

Amellett, hogy az olvasó fejben nem akad meg három darab pont miatt, a közbeékeléssel a helyzetet is jobban ábrázoltuk, hiszen így kiderült, miért tartott szünetet a szereplő: elgondolkodott a lehetőségeken. Ha a közbeékelés helyett három pontot tettem volna, ez nem derül ki.

Nyilván egyes esetekben a három pontnak is lehet szerepe, például Peti édesanyja belekezd a mondandójába, a fiú azonban közbevág, így az anyuka szövege nem kerül befejezésre. Egyéb esetekben azonban a három pont inkább zavaró, mint helyénvaló.

Most pedig elemezzük végre a fenti párbeszédet.

„– Szerintem kólát vegyünk." A legegyszerűbb helyzet, amikor semmivel sem toldjuk meg a szereplő mondanivalóját, hiszen nem szükséges minden alkalommal kiegészítéseket tennünk. Például egy indulatos párbeszédben, ahol a két szereplőnk egymással szemben állva veszekszik, a szöveg lendületét, pörgését szakítaná meg, ha minden egyes megszólalás után még kielemeznénk a körülményeket. A helyzet tehát egyszerű: a már említett gondolatjellel indítunk, azután szóközt teszünk (szinte mindig teszünk szóközt az írásjelek után, kivételt lásd lentebb), a mondatot nagy kezdőbetűvel kezdjük, a végén pedig az odaillő írásjellel zárunk. Ebben még nincs boszorkányság.

„– Inkább narancslevet – ellenkezett Peti." A változás az előző mondathoz képest annyi, hogy itt már jellemezzük a cselekvést. Fontos eldöntenünk, hogy a hozzátoldott szöveg külön mondatként megállná-e a helyét; jelen esetben az ellenkezett Peti nem alkothatna önálló mondatot. A mondat tehát ugyanúgy kezdődik: gondolatjel, szóköz, nagy kezdőbetű – a végén pedig, ha kijelentő mondatról van szó, nincs pont. Csak ismét szóköz, gondolatjel, szóköz, és az önálló mondatként nem szerepeltethető rész (szólalt meg Peti) kisbetűvel folytatódik.

„– Igazad van, az egészségesebb. – A másik fiú, Dani levett a polcról egy doboz százszázalékos gyümölcslevet, majd a kasszához indult." Nem, nem hibáztam: itt már kell a pont a kijelentő mondat végére. Megint megvizsgáljuk a kiegészítő mondatot, és azt tapasztaljuk, hogy önálló mondat, tehát így is kezeljük. Ilyen esetben a kimondott szavak után pontot teszünk, aztán szóköz, gondolatjel, szóköz, a hozzáírt mondatot pedig minden esetben nagy kezdőbetűvel írjuk.

„– Várj – szólt utána Peti –, mi lenne, ha kólát is vennénk?" Ebben az esetben az újdonság az, hogy a közbeékelést már tényleg beékeljük a mondatba, általában tagmondathatáron, amit természetesen vesszővel választunk el. Ilyen esetekben azonban a vesszőt nem az első tagmondat végére tesszük, hanem a közbeékelés után, azonnal a gondolatjel után, tehát szóköz nélkül. Ezután persze már írunk szóközt, hogy ne folyjon össze a szemünk előtt a szöveg. A közbeékelést ilyen esetben nem kezdjük nagybetűvel, ahogyan a folytatást sem.

„– Az nem fog menni – rázta a fejét Dani. – Nincs nálunk elég pénz mindkettőre." Az eddigiek alapján már egyszerű a mondat: mivel a rázta a fejét Dani önállóan nem állja meg a helyét, a kijelentő mondat végére nem teszünk pontot, a közbeékelés végére azonban igen. Az új mondatot pedig nagy kezdőbetűvel írjuk.

„– Akkor most mi legyen? – tűnődött Peti, majd folytatta: – Tudod, mit? Várj meg, hazaszaladok, és kérek még pénzt anyutól!" Amennyiben a közbeékelést kérdő vagy felkiáltó mondat előz meg, de a közbeékelt rész nem önálló mondat, ugyanúgy kiskezdőbetűt írunk, akárcsak kijelentő mondat esetén (lásd pl. az előző mondatot). Amennyiben a folytatást egy olyan szóval akarjuk bevezetni, mint például az itt látható folytatta, kettőspontot teszünk pont helyett, és az eddigiek szerint haladunk tovább.

Valószínűnek tartom, hogy ez elsőre ködös, értelmetlen maszlagnak tűnik. Első elolvasásra nem biztos, hogy bárkinek is varázslatos módon a fejébe szökik a sok szabály, de ha többször előveszed, előbb-utóbb rá fogsz érezni a hogyanjára, és biztos kézzel fogod tudni megállapítani, melyik helyzetben hová teszünk írásjelet. Szép a magyar nyelv, bárcsak egyszerűbb lenne, de sajnos nem az, próbáljuk hát meg kiismerni a fortélyait.