Írástechnikai cikkek

A blokk, ami bennem van

A legutóbbi Ceruzanyomok körblogolás témái az írói blokkokról szólnak. Először arról, hogy mi okoz bennünk blokkot, másodszor pedig, hogy írás közben hogyan lendülünk túl a mélyponton. Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy én ezt a két témát összevonom egy blogbejegyzésbe, mégpedig azért, mert nekem van egy olyan blokkom, amin nem tudok túljutni.

Valahol azt remélem, hogy ha beszélek a témáról, akkor az már elég lesz ahhoz, hogy a probléma mágikus módon, önmagától megoldódjon, vagy valaki majd a tömegből kiemelkedve azt harsogja, hogy „Én tudom a megoldást a problémádra!", de valójában inkább arról szól ez az egész, hogy néha jólesik az embernek leírnia az aggályait, és szembesülni azzal, hogy azért nincs minden elveszve. Leírva minden kicsit egyszerűsödik, és sokkal kevésbé ijesztő, mint örvénylő, egymást túllicitáló gondolatok szintjén.

A problémám maga egyébként egyszerre halálosan egyszerű és végtelenül bonyolult: ez bizony az önbizalomhiány. Ha szobrot kellene állítani ennek a jelenségnek, akkor hatalmas mellénnyel jelentkeznék a múzsa szerepére. Ez önmagában elég ellentmondásos, de pont ezért találó, mert tökéletesen megjeleníti a probléma összetettségét: abban vagyok a legbiztosabb, hogy mindenben bizonytalan vagyok.

Szükségtelen mennyiségű írástechnikai cikket, könyvecskét átnyálaztam az írói blokkok témakörében, beszélgetést kezdeményeztem erről más írópalántákkal, és rendre rá kellett jönnöm, hogy az a blokk, ami nekem van, az nem oldható meg egy külső szemlélő által. Nem fogja senki sem megfogni a kezem, és megmutatni a helyes irányt, mert ez nem egy írástechnikai probléma, nem az okoz bennem blokkot, hogy hogyan írjak meg valamit, hogy hiba van-e a szövegemben, hanem maga az a kérdés, hogy mégis hogyan írhatnám le a történeteimet, ha nem tudom, hogy jól írok-e?

Furcsa kérdés az önbizalom és önmagunk megítélése. Az ember úgymond két irányba hajlamos hasonlítgatni önmagát: egyrészt lefelé, tehát meg tudja mondani, hogy kik azok, akiknél jobban teljesít, azaz esetemben, meg tudom határozni, hogy kik azok az írópalánták, akiknél több tapasztalatom van, akiknek segíteni tudnék a fejlődésben, stb. Másrészt pedig felfelé hasonlítgatunk, akár epekedve tekintünk azokra, akik jobbak nálunk, akik előrébb tartanak, jobb pozíciót szereztek. És a legmostohább helyzet az, mint esetemben, ha a felfelé és lefelé hasonlítgatások mértéke nem egy kiegyensúlyozott mérleg két oldala. Vagy ha a vertikális elképzelésnél akarok maradni: azt érzem, hogy én csak egy-két fokkal feljebb vagyok ezen a bizonyos létrán, mint azok, akiket magam mögött hagytam, viszont felettem kilométeres üres tér tátong, és a létra legtetején állnak azok az emberek, akikre felnézek, akikre példaképként tekintek. Nincs egyensúly, pedig az eszemmel igenis felfogom, hogy ez a távolság így tulajdonképpen nem létezik, és mindenki ennek a bizonyos skálának egy adott szintjén mozog, és a köztem és a jéghegy csúcsa között elhelyezkedők sokkal kisebb távolságokra vannak tőlem, mint ahogyan én azt rémálmaimban elképzelem.

Annyira mégsem szemléltet jól ez a létrás példa, mert azt sugallja, hogy egyeseket le kell hagyni, márpedig bennem ez nem így zajlik le. Nincsenek előttem konkrét arcok, nem úgy állok hozzá más írópalántákhoz, hogy jobb vagy rosszabb vagyok náluk, és a fejlődésemet sem úgy látom magam előtt, hogy „le kell győznöm X-et, előbb kell megjelennie egy regényemnek, mint neki, vagy több feliratkozóm kell, hogy legyen", ez az esetemben sokkal inkább egy megfoghatatlan ellenfél. Sokkal inkább egy belső megfelelési kényszer, saját magammal szemben támasztott elvárások, amik valójában egészségesek is lehetnek, de egy ponton túl inkább károsak. Olyan érzés, mintha a képzeletbeli létrámon hiányozna a következő 30 fok, tehát ugranom kellene egy baromi nagyot, de a célom már a felhők között van, tehát nem látom magam előtt, és így nem eviláginak hat. Lehetetlennek.

Mindeközben pedig pontosan tudom, hogy ezt nem így kell csinálni. Nem szabad túlzottan felfelé hasonlítgatni, hanem értékelni kellene a saját fejlődésemet. Olyan ez, mintha lenne az ember lelkében is egy létra, amin önmaga különböző formái állnak. Ha egészen lenézel, a földre, akkor látod csetlő-botló önmagadat, aki megnézett egy mesét a Minimaxon, és írt a cuki kiskutyás füzetébe egy mesét (kiskutyákról, természetesen). Kicsit feljebb azt az énedet látod, aki teleírt a meséivel egy füzetet. Utána az első befejezett regényt, az első pályázatos elutasítást, az első, írásról szóló blogot, a sokadik ilyen blogot, a közös hobbi miatt született barátságokat, a rengeteg gyakorlást és tanulást... Örömök, könnyek, ez olyan, mint egy hullámvasút (oké, megpróbálok a létrámnál maradni).

Viszont ha megkapaszkodsz, és felpillantasz, akkor csak azt látod, hogy ez a létra végeláthatatlanul fut felfelé a magasba. Nincs vége, nincsen csúcsa — hiszen mi is lenne a vége? Oké, megírtál egy regényt, sok regényt — aztán megjelenik a regényed, megjelenik több is, és akkor? Mindig van mit tanulni, egyrészt önmagunkban is, másrészt a világ változásaira reagálva is. Ahogy telik az idő, mindig lesznek új témák, amik felkeltik az érdeklődésedet, amiket egy-egy írásban körbe lehet járni. Ebben a karrierben nincs csúcs, csak egy folyamatos haladás, felfelé, a létrán. Ez az, ami egyszerre ijesztő és megnyugtató. Ijesztő, mert ez nem egy projekt, amivel ha elkészültél, akkor hátradőlsz, viszont éppen azért lehet megnyugtató és kalandra hívó, mert sosem lehet teljesen kiismerni, elsajátítani, nem lehetsz a mestere, a múzsa irányítója. Mindig van hová fejlődni, és te választasz útirányt (ez egy fura, elágazó létra, fogadd el).

És a legjobb?

Igazából pont az a legjobb, amit én most nem látok. Az, hogy minden haladás csak egyetlen fok, amit meg kell lépni, és ezek a fokok pont olyan távolságban vannak egymástól, hogy nem kell ugrani, igazából meg sem kell túlzottan erőltetni magad. Csak lépni kell egyet. Csak írni valamit.

Én sajnos hajlamos vagyok némiképp vak lenni, és néha mondjuk csak minden tizedik fokot látok meg, a köztük lévőket nem. Emiatt pedig úgy érzem, hogy ugranom kell, hogy minden egyes írásommal valami nagyot kell alkotnom, ami túlmutat az előzőn, hogy messziről lássam rajta, hogy igen, ez aztán jelentős fejlődés. Pedig nem. A nagy fejlődések is egy-egy szó leírásával kezdődnek, egy-egy fok megmászásával. Valójában nincs is értelme a létrára mászásnak, ha csak erőlködés az egész, mikor lehet ez könnyed szórakozás.

Még nem tudom, hogy pontosan mit kell tennem ahhoz, hogy meglássam és értékelni tudjam ezeket az apró lépéseket is. Úgy gondolom, hogy egy probléma megoldásának első lépése az, hogy egyáltalán tisztában legyünk a problémával, ilyen tekintetben pedig igazából jól haladok. A továbbiakat pedig majd kitalálom.

Valójában tudom a trükköt: csak írni kell valamit. Nincs is benne fondorlat, csak el kell kezdeni, utána pedig megy ez magától.

(Esküszöm, hogy nem létra volt a jelem az oviban.)