Lesétáltunk a klinika büféjéhez,mindenki csenden volt.Nem ez a tipikus kínos csend volt hanem,az a szomorú és letörtnek mondható némaság.
-Mit kérsz?-fordult felém Nash.Szemei viseltesek és meggyötörtnek tűntek.
-Elég lesz egy csoki is.-mosolyogtam rá.
Nem akarom őket szomorúnak látni,szeretném vidámnak látni őket,és hallani az önfeledt nevetésüket.
A büfés fáradtan odanyújtotta a az édességet.
Megálltunk a lift előtt.
-Miért nem lépcsőzünk?-vontam fel a szemöldököm.
-Ne lépcsőzz,nem szeretném,hogy baj legyen.-
-Lefele is lifttel jöttem.-
-Nem jól tetted.-mosolygott rám és behúzott a liftbe.
-Nash.-szólitottam félve.
-Mond.-karolta át vállam
-Mi lesz ha valami nem fog sikerülni?-motyogtam a műtétre utalva.
Rágondoltam és reszkettema testem,úgy rettegtem,mint egy falevél a szélben.
-Cara ide figyelj!-fordított maga felé.Szemei sugározták a komolyságot.
-Figyelek.-a földet néztem,de felemelte az állam kényszerítve,hogy kék szemeit nézzem.
-Egy komoly klinikán vagy.Tehetséges orvosokkal.Te neked nem lesz semmi bajod.-vont ölelésébe.
-Köszönöm.-
-Mit?-
-Hogy vagy nekem.-bújtam még jobban hozzá.
-Inkább én vagyok hálás,hogy egy ilyen csodálatos lányt a barátomként tudhatok.-puszilt a hajamba.
-Nem kéne elindítani a liftet?-nevettem fel.
-De az jó lenne.-kuncogott és megnyomta a 10es számot.
Benyitottam a terembe ahol az ágyam volt.
Cameron édesen aludt rajta.
Szemei gondterheltnek tűntek.
Lassan odatipegtem hozzá és a mellkasára feküdtem.
Mély és lassú lélegzetei egyre szaporábbak lettek.
Felnéztem rá és szemeit nyitogatta.
-Jó reggelt.-pusziltam meg a homlokát.
Megfogta az arcom és felhúzott,majd megcsókolt.
Elválltam tőle és barna szemei néztem.
-Cam.-arcomat a vállához simítottam és abban beszéltem,ezért nem nagyon lehetett tisztán hallani.
-Mond baby.-simított végig gyengéden a hátamon.
-Én félek.-nyögtem fel és sírni kezdtem rajta.
Arra gondoltam,mi lesz ha többet nem csókolom meg,vagy nem szivatjuk egymást többet.
-De nincs mitől.-mosolygott,de az ő szemei is könnyesek lettek.
-De van.-
-Nincs,míg én itt vagyok veled.-mutatott a szivére.-És én a végtelenségig itt leszek.-szorított magához és együtt sírtunk.
Ránéztem,és a fájdalmas arcába a szívem meghasadt.Ő egy életvidám fiú miattam nem lehet ilyen.
Kifújtam a levegőm,amit nevezhetek sóhajtásnak is.
-Cameron,miattam ne legyen rossz kedved,ha lesz valami a műtétnél hidd el találsz nálam sokkal jobbat.-hangom elcsuklott.-Talán egy olyat aki igazán megérdemelsz.Én kevés vagyok neked.-sós könnyeim a szememból kifolytak és szabadon végig csordogáltak az arcomon.
-Ne mondj ilyeneket!Nálad jobbal még sosem találkoztam..-nem tudta befejezni,mert egy orvos szakította félbe.
-Kisasszony nem sokkal,hogy bekerült találtunk donort.Mit gondol,készen áll?-nem válaszoltam csak bólintottam.
Ráraktak egy ágyra amiről betoltak.
Megálltak az ajtóban.
Cameron végig fogta a kezem.
-Cara én szeretlek,mindennél jobban.Még sosem szerettem ennyire,mint téged.Te voltál az aki megváltoztatta az életem.Nélküled csak egy gyerekes zöldfülű lennék,de te megtanítottad mit jelent szeretni.-csókolt meg még egyszer,és nem láttam,mert betoltak a terembe.
A beavatkozás után a szobámban ébredtem.
A fiúk lehajtott fejjel ültek és szipogtak.
Egy ember hiányzott a társaságból.
Még egyszer végig néztem rajtuk,de akkor sem találtam.
-Srácok.-suttogtam.
Kisírt szemeikkel felnéztek rám.
-Ca-Cameron?-dadogtam és könnyeim újra megeredtek.
-Cara.-kezdte Shawn.
-Csak ne azt mond amire gondolok.-zokogtam fel.
-Cameron volt a donor.-szólalt fel Taylor.
-Ezt nem hiszem el.-dőltem Mendesre.
-Azt mondta,így érezni fogod mennyire szeret.-nézett rám.
Sziasztok!❤
Gondolom sejtitek,hogy ez volt az utolsó rész,már csak egy epilógus lesz.Tudom ez lett életem leggyatrább része..:((De azért remélem tetszett☺!
Hamarosan hozom az epilógust.💖
P.S.:olvassátok el oroszmelissa Camos ff.ét💕
