Égetett jegy

A világ elé

Belefúrtam az arcom a finom, meleg bundába. Ahogy szorosabban hozzábújtam, halk morgással adta a tudtomra, hogy sikeresen felkeltettem. Végigcirógattam a szőrén, aztán nyújtóztam egyet, és kimásztam mellőle az ágyból. A hátam mögött hallott dobbanásból tudtam, hogy ő is felkelt.

Kirángattam a sötétítőfüggönyöket, de odakint nem fogadott más, mint a hajnali sötétség néhol a távoli ablakokon keresztülpislákoló álmos, reggeli fényekkel. A munkába igyekvő emberek reggeli szorgoskodása.

Visszafordultam, hogy elkezdjek öltözködni, mire szembetaláltam magam Arko félrebillentett fejével. Az ágy mellett ücsörögve várt.

- Hehe, szó sem lehet róla - néztem rá felvont szemöldökkel, ő pedig rezzenéstelenül állta a tekintetem.

- Arko... - figyelmeztettem éles hangon, és kifelé mutattam. Egy pillanatig még ráhagyott, nehogy úgy tűnjön, mintha miattam menne ki, aztán fogta magát, felkelt, és farkát a magasba csapva kiballagott a szobából. Szemforgatva zártam be mögötte az ajtót. És ez megy... Minden. Egyes. Reggel.

Sebtében magamra kaptam egy hosszúujjú, kapucnis, zipzáros felsőt, meg egy farmert egy feltűnő színű zoknival párosítva. Végigszántottam néhányszor fésűvel vállig érő, barna fürtjeimen, aztán a fürdőben folytattam a készülődést. Mire kiléptem, Arko már emberi alakban tett-vett a konyhában - tökéletesen meztelenül.

- Legalább egy alsógatyát felvehetnél, ha a konyhában vagy - morogtam oda sem pillantva, mire felém nézett. Még farkas szeme volt. Már egy hete ebben az alakban élt, ezért egyáltalán nem volt meglepő, hogy nehezebben megy neki a visszaváltozás, mint egyébként. Tudtam, hogy időnként eljátszik a gondolattal, hogy soha többet nem tér vissza az emberi alakjához. Valami mégis mindig visszahúzta. Nem kötötte az orromra, hogy mi.

- Az én konyhám - felelte azzal a hülye vigyorral, amit annyira utáltam és szerettem egyszerre benne. Ezzel jelezte a világ felé, hogy ő aztán tényleg magasról tesz mindenre. Az már kevésbé tetszett, hogy ebbe persze én is beletartoztam.

Kivettem egy almát a kosárból, megmostam, felszeleteltem, mellé banánt karikáztam, majd hatalmas adag tejszínhabbal koronáztam meg.

- El ne hízz - sétált el mellettem, kezében egy bögre kávéval - Nehogy megterheld a szárnyad!

- Menj a fenébe.

A hangom éle megállította.

- Mi van? - fordult vissza, és lehuppant mellém.

- Vegyél már fel valamit, baszki - takartam ki a látványt a tenyeremmel - Elmegy tőled az étvágyam...

- Oké! De ha felvettem valamit, elmondod.

- Felőlem... Jobban bírlak kutyának! - kiáltottam utána, de most kivételesen nem sértődött vérig a tényen, hogy lekutyáztam. Unottan bámultam a reggeli dumálós műsort a tévében, miközben félkönyékre támasztott fejjel majszoltam az almás-banános tejszínhabot.

Minden várakozásomat felülmúlva Arko, azaz Csongor teljesen felöltözve tért vissza. Megnyerő mosollyal foglalt helyet mellettem ismét, és maga elé húzta a tányéromat. Egy almadarabbal a szájában szegezte rám a tekintetét.

- Na?

Türelmetlenül, egyben beletörődőn felsóhajtottam.

- Bocsánat... Nem akartam bunkó lenni.

Még mindig figyelt, pislogás nélkül, áthatóan, ahogy csak a farkasok tudnak. Még akkor is, ha épp emberi alakban volt.

- Néha nehezebb - mondtam ekkor, és visszahúztam magam elé a tányéromat.

- Nem érzed itt jól magad? - kérdezte rögtön, mire megráztam a fejem.

- Nem erről van szó, te is tudod.

Megdörzsöltem a ruha alatt a bőrömbe égetett billog helyét a felkaromon.

- Akkor ne csináld - vetette fel Csongor, mire élesen, örömtelenül felnevettem. Felkeltem, bedobtam egy banándarabot, aztán válasz nélkül magára hagytam a konyhában. Ideje volt elindulni.

Az Árpád hídi reggeli, gigantikus dugót könnyedén kerülgettem a motoron ülve. Habár odakint 10 fok sem volt, mégsem fáztam, köszönhetően a kilétemnek, meg a thermo béléses, protektoros motoros cuccnak. Tudnak azért egy s mást az evilági emberek is.

Nagyban bambultam az egyik piros lámpánál álldogálva, amikor a perifériámban felcikkanó sebes mozgás megragadta a figyelmem. Odakaptam a pillantásom, így még épp láthattam, amint a fiú őrült vágtában kirongyol az autók közé a kereszteződésbe. Volt nagyjából néhány tizedmásodpercem felmérni a terepet.

4 sáv, az 4 első jármű, két autó, egy teherautó és egy busz. A busz kanyarodott, az egyik autó pedig a kereszteződésbe beragadt, keresztben álló autót próbálta épp kikerülni. Maradt kettő.

Közel van, ez a szerencséje.

Pedig imádtam ezt a kabátot.

A lábammal kicsaptam az oldalsztendert, hogy ne az oldalára érkezzen a motor, mialatt a két karmos-pikkelyes szárny áttépte magát a cordura dzsekin, ki a szabadba. Egy következő mozzanat volt, míg a levegőbe lendültem, és még egy, ahogy földet értem, lendületből visszarántva a fiút a kanyarodó busz "szabad" sávjába. Fájdalmas nyekkenéssel zuhantunk rá mindketten a bal oldali szárnyamra. Már pattantam is fel, mielőtt a busz mögül előbukkanó autó - melynek sofőrje türelmetlenül beletaposott a gázba, így későn figyelt ránk - átgázol rajtunk.

A fiú furcsán nyugodtnak tűnt, amikor letettem a járdára. Körülöttem konkrétan mindenki le volt fagyva. Teljesen beállt a kereszteződés.

Körbekaptam a pillantásom, hogy megtudjam, ki vagy mi elől menekült ideiglenes pártfogoltam, de nem láttam senkit.

- Köszi! - hallottam meg ekkor a fiú hangját, majd a következő pillanatban köddé vált. Értetlenül, döbbenten pislogtam hűlt helyére.

Egyre több telefon került elő, az emberek pedig kezdtek felbátorodni, úgyhogy ideje volt elhúzni innen. Visszahúztam a szárnyaimat, felszökkentem a motorra, majd gázt adva kikerülgettem az egymás hegyén hátán beragadt autókat, hogy mielőbb magam mögött hagyhassam az egészet.

Késésben voltam.

Késésben voltam, és ami még rosszabb: felfedtem magam.

Egy fiú kedvéért, akinek nem is volt szüksége a segítségemre.

Egy fiú kedvéért, akinek ki tudja miért, de valószínűleg ez volt a célja.