Égetett jegy

Szabadon

Étvágytalanul ücsörögtem Csongor mellett, aki viszont farkaséhesen gyűrte magába az ízesebbnél ízesebb húsokat és köreteket. Az átváltozás általában ezt a fajta végtelen éhséget eredményezte nála. A kanapén ücsörögtünk. Lábamat magam alá húzva, törökülésben bámultam magam elé. A tévében valami sorozat ment, nem igazán követtem figyelemmel. A gondolataim messze jártak, egykori otthonomban, évekkel ezelőtt. Már 3 év eltelt azóta, hogy itt ébredtem, ebben a miénkétől oly' különböző, bizalmatlan, rideg világban. Elmélyedve vakartam meg a karomon éktelenkedő égetett jelet.

Arra eszméltem, hogy Csongor leteszi a tányérját az asztalra, majd pakolni kezd. A tévében már reklámok mentek. Szótlanul figyeltem, ahogy tesz-vesz, végül intett, hogy menjünk aludni. Akkor követtem a hálóba. Az ágy szinte meg sem érezte, amikor ráültem.

- Csongor...

- Igen? – mondta felém sem nézve, miközben sietve elpakolt néhány elől lévő szennyesruhát.

- Szeretnék... jobban elvegyülni a világodban.

Mozdulat közben érdeklődve felém pillantott.

- Hogy érted? Dolgozni szeretnél?

- Akár...

Elgondolkodva maga elé nézett néhány pillanatig, aztán befejezte a pakolást.

- Holnap megbeszéljük. Jó lesz úgy?

- Persze - bólintottam egy hálás mosollyal.

Vetkőzni kezdett.

- Ne... - állítottam meg halkan - Kérlek.

Visszahúzta a levenni készült felsőjét, majd kérdőn nézett rám.

- Ma... - folytattam ugyanolyan csendesen - Nem maradnál ma inkább ember?

Mélyen a szemembe nézett, vizsgálódva, kissé meglepve – aztán röviden, beleegyezőn biccentett egyet.

- De. Persze.

- Köszönöm.

Felém mosolygott, majd az ágy felé intett.

- Hölgyem.

Viszonoztam a mosolyt, és bebújtam a magam oldalán a meleg takaró alá. Éreztem, ahogy ő is bebújik, majd hozzám simult. A teste melegétől megborzongtam. Átkarolt, és magához húzott, arcát befúrta puha fürtjeim közé. Mélyet szippantott az illatából.

- Jó éjt.

- Jó éjt – feleltem álmatagon, és azon nyomban el is nyomott az álom.

***

Reggeli közben újabb sms-t kaptam néhány információval a lányról, akire rá kell ijesztenem. Rögtön elment az étvágyam, és undorodva toltam félre a tányéromat néhány falat után. Csongor összevont szemöldökkel rázta meg a fejét.

- Nem-nem, tegnap is alig ettél. Ezt most lenyomod.

- Nem kell – mondtam kedvetlenül, mire egy nehéz sóhajjal leült mellém. A különálló konyhapultnál reggeliztünk, amit annak idején bárszékekkel tett hangulatossá. A pultra könyökölt, és visszatolta elém a tányért.

- Dae. Ne csináld. Ha nincs kedved, nem kell megtenned. Nálam akár ingyen is lakhatnál, nem egyszer beszéltünk róla.

- Tudod, hogy nem a pénzről szól - fáradtan sóhajtottam egyet - Meg kell tennem, mert meg kell. Az, hogy pénzt is adnak érte... Nem tudom, miért teszik. Talán így könnyebb nekik eljátszani azt, mintha szabad akaratomból tennék mindent.

Elfintorodott.

- Igen, az jellemző lenne rájuk.

Kikapott egy gyümölcsdarabot a tányéromból, és bekapta, aztán felkelt.

- Gyere. Rád fér egy kis repülés - rám kacsintott, majd elindult kifelé.

- Csongor... Csongor! - szóltam utána, aztán én is felkeltem és utánasiettem - Csongor!

Természetesen már teljesen meztelen volt, mire utolértem az előszobában. Gyorsan félrenéztem és az arcom elé kaptam a kezem, úgy próbáltam meg a lelkére beszélni:

- Nem lehet... Te is tudod. Megláthatnak.

- Már megláttak - világított rá az egyszerű tényre röviden. Ez valójában igaz volt. Akkor önkéntelenül is elmosolyodtam. Ez már neki is jobban tetszett.

Azért egy motoros maszkot a fejemre húztam, nehogy rontsak az egyébként sem rózsás helyzeten. Az arcomat akkor is takarta a bukósisak, most sem terveztem még ennél is jobban felfedni magam. A hidegre való tekintettel egy terepmintás téli kabátot és egy vastagabb farmert is magamra húztam.

Mire mindennel elkészültem, Arko már sas alakban várt rám a terasz korlátján ücsörögve. Sose árulta el, van-e bármilyen korlátja a képességének, vagy pedig konkrétan bármilyen alakot fel tud venni. Csak ezt a két alakját mutatta meg nekem a 3 év alatt. Ha láttam is valaha másnak, azt sem előtte, sem utána nem mondta el. Nagyon féltve őrizte a titkait. Ebből tudtam, hogy habár beengedett a házába, az ágyába, engedi, hogy vele éljek, és próbál állandóan vigyázni rám - a bizalmát soha nem sikerült igazán elnyernem. A távolságtartása nem volt látványos, nem akarta ő az orrom alá dörgölni. Egyszerűen csak jelen volt, láthatatlanul meghúzott köztünk egy határt.

Kinyújtotta a nyakát, aztán felborzolta a tollait, és csapott néhányat a szárnyaival, jelezve, hogy türelmetlenül várja indulásunkat. Akkor én is szabadjára engedtem a magaméit. Boldog megkönnyebbüléssel lendítettem velük néhányat, kis híján lesodorva vele Arkot. Bocsánatkérőn rámosolyogtam, de ő csak várakozón figyelt. Hátranyúltam először az egyikért, aztán a másikért. Végigsimítottam erős, pikkelyes alakjukon, aztán kinyújtóztattam őket. Néhány újabb próbalendítés következett. Volt annak már néhány hónapja, amikor utoljára repültem. A kis kalandomat, ami nemrégiben történt, nem számoltam az igazi repülések közé, végtére is csak néhány csapásnyi ideig tartott.

Akkor Arkora néztem, aki megfordult, és elrugaszkodott a korlátról. Könnyedén, mégis erőteljesen szelte a levegőt, egyre messzebb és messzebb szállva. Adtam neki egy kis előnyt, míg nekikészültem, aztán én is nekilendültem.

A kezdeti bizonytalanságot hamar felváltotta a színtiszta szabadság érzése. Gyors voltam. Gyorsabb, mint mikor megmentettem a fiút. Hasítottam a levegőt egyre feljebb lendülve. Az sem érdekelt, hogy egyre hidegebb van. Arko hűségesen követett, örömteli rikoltást hallatva. Odafent nem volt senki és semmi más, csak mi ketten, és a szabad, végtelen égbolt.

***

Egyenesen rám bámult. Először azt hittem, a megállóban lévő táblát nézi azt figyelve, mikor jön a villamos, amire vár - de nem. Egyértelműen engem bámult. Akkor elkezdtem magam arról győzködni, hogy Arkon és a testvéreken kívül senki sincs ebben a világban, aki tudna a szárnyaimról vagy bármiről, ami a másik életemmel kapcsolatos. Egyre nyugtalanabb lettem, és csak akkor tudtam egy mély sóhajjal kifújni magamból a feszültséget, amikor végre megérkezett a villamos, amire vártam. Nem szállt fel rá. Az ablakból láttam, ahogy érdeklődését vesztve elfordítja a tekintetét arrafelé, ahonnan a neki jó járművet várta.

Nem értettem. Egy huszas éveiben járó, fiatal lány volt. Semmi oka sem volt arra, hogy engem vizslasson. Az értetlenség pedig ismét visszahozta a nyugtalanságot.

Akkor megálltunk a következő megállóban. Mellénk beérkezett a visszafelé közlekedő villamos. Önkéntelenül is odanéztem, megérezve, hogy ismét figyel valaki. Egy harminc körüli férfi volt. Tekintete szinte szuggerált. Amikor látta, hogy felé fordulok, benyúlt a zsebébe, és felmutatott valamit.

Messziről megismertem, olyan jellegzetes kinézetű tárgy volt... Na meg mert sokat kínoztak a segítségével.

Olivér órája volt.