Égetett jegy

Anel

Már bőven besötétedett, amikor behajtottunk az udvarra. A fényszóró sárgás fénye szelíden végigsiklott a Suzuki sötétbe burkolózó alakján. Hiába szerettem, ezúttal inkább baljós érzetet keltett. Valahol mélyen tudtam, hogy a motornak köze van ahhoz, hogy megtaláltak... Igaza volt Csongornak, talán tényleg nem lett volna szabad elhoznom.

Sajnos azonban nem tudtam csak úgy kikerülni, el kellett tolnom az út közepéről, hogy beférjek mellette az autóval. A markolatra ragasztva egy üzenet várt. Egyszerűen csak zsebre vágtam, egyelőre nem éreztem az erőt magamban, hogy foglalkozzak vele.

Mikor visszatértem az autóhoz, Csongor alig bírta elrejteni izgatottságát.

- Mi történt? - kérdeztem bizonytalanul, de nem válaszolt, csak a karomért nyúlt, hogy kisegítsem az ülésről.

- Várjál, beállok a...

Hát nem várt. Görnyedve, már-már négykézláb sietett befelé. Sebtiben becsuktam és lezártam az autót, aztán utánarohantam, nehogy valami baj történjen. Már épp elég kijutott a rosszból az utóbbi néhány napban.

Nem jutott messzire. Mikor utolértem, már a beálló melletti fűben ült, és mereven bámult egy pontra. Követtem a tekintetét, a távolban pedig egy villogó szemű állat alakja körvonalazódott ki a szemem előtt... Talán farkas... Igen, határozottan farkas volt. Felvont ínye alól előbukkantak éles agyarai. Halk, fenyegető morgás tört fel a torkából. Csak azért nem mozdultam azonnal, mert Csongor mélységes nyugalommal nézett felé. Éles, hosszú füttyszót hallatott, majd ezt több rövid követte. Az idegen farkas erre megnyalogatta a szája szélét, és lassan, felém sunyítva közelebb lépdelt. A férfi felé nyújtotta a kezét, mire az állat nekinyomta az orrát, aztán belesimult.

- Anel... Ő itt Dae. Barát.

A farkas bizalmatlanul végigmért, kicsit még járt az orra, ahogy felém szimatolt. Végül elfogadta Csongor szavait, és nem törődött velem tovább. Nekinyomta magát a férfinak, és fájdalmas szűköléssel bújt hozzá, nyalogatta az arcát, kezét, szinte majdhogynem fellökte. Rosszallást éreztem... és valami egészen különös, beazonosíthatatlan, szorító, rossz érzést.

- Csongor... Be kellene mennünk.

- Nincs semmi baj... - csitította a farkast ő, meg sem hallva, amit mondok - Semmi baj... Látod itt vagyok, minden rendben. Semmi baj...

Anel nagyon lassan nyugodott meg. Akkor Csongor felém nyújtotta a kezét, és a segítségemmel talpra vergődött. Szabad kezét a farkas bundájába fúrta, így mentünk be hármasban, teljes csendben, a gondolatainkba mélyedve.

Odabent Anel határozottan elsietett az egyik szoba irányába, láthatóan otthonosan mozgott a házban. A házban, ami riasztó tisztasággal és rendezettséggel ásított ránk. Ha nem láttuk volna rendetlen állapotában, akkor is nyilvánvaló lett volna, hogy járt itt valaki. A rend inkább nyugtalanító, zavarbaejtő volt.

- Nincs itt senki - szólalt meg Csongor nyugodtan, és lehuppant a kanapéra - Már.

- Biztos?...

- Teljesen - bólintott határozottan, aztán rám mosolygott - Gyerünk, kérdezd meg.

Erre kicsit felhúztam az orrom. Szórakoztatta, mennyire zavar az új jövevény, habár én nem igazán értettem, miért van ez az érzés bennem.

- Minek? Úgyis tudod, mit akarok kérdezni.

- Ő...

Nem tudta végigmondani, mert egy tőle valamivel fiatalabb lány rohant el mellettem, majd szorosan, bár vigyázva, hozzábújt. Egyáltalán nem tudtam haragudni rá, mert megállíthatatlanul folytak a könnyei. Olyan fájdalmas szomorúság fénylett az arcán, ahogy némán sírt, hogy még az én szívem is összeszorult, és gombóc gyűlt a torkomba.

Lefagyva álltam ott, zavaró harmadikként, és a kívülállók bizonytalanságával és zavartságával figyeltem párosukat.

- Itt vagyok... Anel... Nyugodj meg... Semmi baj... - csitítgatta Csongor kedvesen, mélységes szeretettel a hangjában. Akkor a lány szipogva elhúzódott tőle, és hosszan a szemébe nézett. Amikor végül félrenézett, már szinte teljesen megnyugodott. A kézfejével letörölte a könnyeit, aztán a mutatóujjával belebökött a férfi vállába.

- Itt kell lennem, hogy vigyázzak rád? Igen?

Kicsit rekedtes volt a hangja, és furcsán ejtette a szavakat. Régóta farkas alakban lehetett már. Csongor elnevette magát.

- Még csak az kéne! - hirtelen rám pillantott, és eszébe jutott, hogy én is a szobában vagyok - Dae, ő itt a húgom. Anel, ő Dae, az... egy barátom.

A lány egy mozdulattal hátrasöpörte vörösesbarna tincseit, felpattant, aztán felém nyújtotta a kezét.

- Szia - köszönt hideg pillantással. Meleg tenyerébe fektettem a kezem, és finoman megszorítottam.

- Szia...

- De mi történt? - fordult vissza azonnal Csongorhoz, letudva a kötelező köröket, aminek láthatóan semmi értelmét nem látta - Éreztem, hogy... - megint könny gyűlt a szemébe, de most erőszakkal lenyelte a késztetést. Megütögette a mellkasát a tenyerével.

- Hosszú történet. De már minden rendben. Mindent el fogok mesélni. Éhes vagy?

- Mint a farkas - húzta ki magát Anel, és jót mosolygott a saját viccén. Persze az alakváltás Csongorból is mindig kihozta a végtelen étvágyat. Olyan érzésem volt, mintha a lány minden erejével azon lenne, hogy sikerrel ignoráljon... és egyelőre úgy tűnt, hogy jól érzem. Csongor felé nyújtotta a kezét, és felsegítette a kanapéról.

- Jössz? - fordult hozzám a férfi.

- Nem... Nem akarok zavarni - mormogtam, és már menekültem volna, mert szörnyen éreztem magam. Azok után ami történt, ehhez a kis játszmázáshoz a testvérével már végképp nem volt kedvem.

- Gyere - intett a fejével határozottan, mire inkább nem ellenkeztem vele. Ahogy a zsebembe süllyesztettem a kezem, és megéreztem a cetlit, ellenállhatatlan késztetés fogott el, hogy megnézzem. Talán jobb ma túlesni rajta...

Kicsit hátramaradtam, és széthajtogattam.

Ez volt az utolsó dobásod. Bekészítettem egy golyót a szőrös dögnek legközelebbre.

És a két név a feladattal, amit immár ha akartam volna, sem felejthettem volna el.