Égetett jegy

Dinasztia

Szükségünk van rád.

Úgy jelent meg a fejemben a semmiből, mintha a saját gondolatom lenne. De mivel igencsak hozzászoktam, hogy a fejemben a saját hangomat hallom általában, azonnal tudtam, hogy ez csak Erzsébet lehet. Valamiért egyszerűen csak tudtam. A hangja tiszta volt, egy felnőtt nőé.

Épp a laptopom előtt ültem, és a masszőr jelentkezési lappal szemeztem. Nagyjából félórája... Aztán kinyújtóztattam a tagjaimat, és nekiindultam az alagsori edzőterembe. Akkor jött az üzenet.

Miért?

Gondoltam kipróbálom, hátha visszafelé is működik a csatorna, de nem érkezett válasz, csak valami zavaros ismétlés.

Szüks... günk... szüks... van van rád.

Összevontam a szemöldököm, aztán úgy döntöttem, ennek elejét kell vennem. Nem vesződtem a beöltözéssel, csak magamra kaptam a motoros kabátom, a bakancsot, aztán felkaptam az előszoba szekrényről a sisakot és a kesztyűt, és már kint is voltam.

- Elmentem! - kiáltottam vissza, bár abban sem voltam biztos, hogy Csongor egyáltalán otthon van. Ugyan lazult a köztünk húzódó feszültség, de még mindig nem volt az igazi. Mindkettőnknek időre volt szüksége, és ezt kölcsönösen tiszteletben tartottuk.

Automatán nyílt a garázskapu, addig felvettem a sisakot, kesztyűt, majd felültem, és indítóztam. A Suzuki azonnal életre kelt, és dorombolva várta, hogy útnak induljunk. Egyes, és már ki is gurultunk az útra.

Emlékezetből tettem meg az utat a lakásig, ahol felszabadítottak. Odakint a ház előtt Vica már várt rám. Leparkoltam mellette a járdán, és hamarosan már a kis nappaliban ültünk. Vica mellett egy férfi ült, aki Gyula néven mutatkozott be. Egyszerűen öltözött, póló, farmer, bakancs, a haja zselével volt a helyére állítva. Újra és újra végigmért, aztán belekortyolt a kávéjába, és várakozó pillantással Vicára nézett. A lány épp belekezdett volna, amikor az egyik földszinti ajtó mögül Zente panaszos hangja hallatszott:

- Anya! Anya!

- Elnézést - pattant fel Vica, és már ott sem volt. Akkor Gyula ismét belekortyolt a kávéjába, aztán az órájára nézett. Már a mozdulattól is görcs állt a gyomromba. Nem tehettem róla, az évek alatt beivódott rossz érzések azonnal beriasztottak, ha egy férfi az óráját kezdte bizgerálni a jelenlétemben.

- Szóval... Dae - próbálta megtörni a kínos csendet - Mióta is élsz a mi világunkban?

Önkéntelenül is felszaladt a szemöldököm.

- Bocsánat, nem akartam indiszkrét lenni - visszakozott azonnal, és felpattant, hogy valami elfoglaltságot találjon magának. Az egyszerűen berendezett szoba dísztárgyait kezdte el vizsgálgatni. Hátratúrtam a fürtjeimet, aztán beletörődve abba, hogy sokáig itt leszünk még, levettem a kabátom. Csak egy póló volt alatta, de nem fáztam. A szervezetem elég jól kezelte a szélsőséges hőmérsékleteket - nagy szükség volt erre a repüléshez, ahol a nagyobb magasságokban már bizony jócskán hidegebb és oxigénben szegényebb a levegő.

Azonnal kiszúrta magának a sütést, és láttam rajta, hogy vívódik. Nem ő volt az első az elmúlt években, aki megbámulta, már hozzászoktam. A testvérek még le is fotózták, amikor nem tudtam ellenkezni.

- Megkérdezhetem... Megnézhetem? - a tekintetéből színtiszta kíváncsiság sugárzott. Meg sem várta a választ, azonnal odasietett, és közelebb hajolva megszemlélte.

- Meg... - mondtam, nem mintha bármit is számított volna így utólag. Amikor felé nyúlt a kezével azonnal félreütöttem.

- Bocsánat - ismételte kapásból, de le sem vette róla a tekintetét. Majd még közelebb hajolt.

- Az ott... - kezdte elmélyedve - Az ott egy tetoválás alatta?

- Hasonló. Nálunk odaát máshogy készítik, és más anyaggal.

- Ez dinasztiajegy, igaz?

Úgy meglepődtem, hogy teljesen elfeledkeztem a hűvös távolságtartásról, amit felvettem vele szemben. Kérdőn felpillantott rám, aztán elhátrált, és visszaült a helyére. A csészéje mögé rejtette elégedett mosolyát, miközben kortyolt egyet.

- Ezt meg honnan a fenéből tudja? - hirtelen nagyon ideges lettem. Ökölbe szorított kézzel próbáltam csitítani a bennem ébredő féktelen haragot.

Benyúlt a táskájába, és kis kotorászás után egy ősrégi, bőrkötéses könyvet vett ki belőle. Megsárgult, gyűrött lapjait már sok helyen nem tartotta össze a kötés. Recsegett, amikor óvatosan kinyitottam, hogy belelapozzak. Reagált rám, bizsergette az ujjaimat az ereje.

- Ez honnan van? - kérdeztem fel sem nézve. Az ismerős, másik világbeli írásjelek megmosolyogtattak. Naplószerű bejegyzések követték egymást a könyvben, megfűszerezve néhol a mi régi történeteinkkel és ismeretanyagunkkal - mintha csak magának akarta volna leírni őket a szerző, hogy semmit se felejtsen el.

- Örökség.

A rajzok között több ősi, még létező vagy mára már kihalt dinasztia jelét is felfedeztem. Fájdalmas honvágy ébredt bennem, ahogy végigsimítottam a családomén. Amikor felnéztem, Vica már ismét ott ült Gyula mellett, és mosolyogva figyelt.

- Nem értem - mondtam halkan.

- Századokkal ezelőtt a világodból többen is átjöttek ide hozzánk - kezdte nyugodtan Gyula - Azokban az időkben még tombolt a vallás ereje, és mivel nem volt magyarázat a fajtársaid kilétére, angyalként kezdték tisztelni őket. Akkor még tollas volt a szárnyuk...

- Most is az - bólintottam azonnal, és ahogy eszembe jutottak a társaim, önkéntelenül is elmosolyodtam.

- De a tiéd... - szólalt meg Vica tétován, de nem fejezte be a mondatot. Talán attól félt, hogy fájdalmas emlékeket hoz elő a kérdezősködéssel.

- Az enyém sosem volt az - magyaráztam röviden. Nem akartam túlzottan belemenni. Hoztak egy könyvet - ez nagyszerű, de ettől még nem fogok mindent elmesélni. Valószínűleg annak ellenére, hogy sok minden le van írva benne, még így sem tudnak szinte semmit sem.

- Ez a billog... - Gyula vett egy mély levegőt és úgy döntött, nem kerülgeti tovább - Nem ok nélkül égették rá a dinasztiajegyre... Igaz?

- Mennem kell - pattantam fel, mint a megriasztott őz - Elfelejtettem... Elfelejtettem valamit. Csongorral. Megyek - lendületesen elindultam a bejárati ajtó felé.

- Dae - sietett utánam Vica - Várj, kérlek!

- Honnan szedtétek ezt a pasit? - támadtam le dühösen visszafordulva.

- Ő jött hozzánk...

- Tudtátok végig, hogy másik világból származom? Eljátszottad, hogy nem tudod?! - elfintorodtam a gondolatra, mennyire aljas, kétszínű húzás is ez. Azonnal megrázta a fejét.

- Nem. Nem tudtuk. Annyit mondott, hogy talán tudja, mi lehet az oka annak, hogy megjelentek ezek a képességek a világban. És hogy meg kell találnunk valakit, akinek szárnyai vannak, mert ő lesz a kulcs. Erzsébet hónapok óta kutat utánad.

- Honnan tudta, hogy titeket kell keresnie?

- Mint mondtam, évek óta próbálom összegyűjteni és összefogni azokat, akiknek képességei vannak. Erzsébet ebben óriási segítség. Gyula ismeri az egyik lányt, aki gyógyít. Ő karolta fel... Segített neki kezelni az erejét, mert nagyon nagy erőt... kapott... és nehéz volt fókuszálnia az elején... Így kerültünk kapcsolatba vele.

Összeszorított ajkakkal figyeltem.

- Segíts nekünk... - kért halkan, mélyen a szemembe nézve. Morzsolgatni kezdtem a sisak csatját az ujjaim között.

- Nem akarunk ártani neked - tette hozzá csendesen.

- Ez az ember jóval többet tud, mint kellene - mondtam hirtelen, aztán hátat fordítottam neki, és kisiettem az ajtón.