Égetett jegy

A másik oldal

Fájdalomra ébredtem. Éles, hasogató, mindenemet elöntő fájdalomra.

Összeszorítottam a szemem, és próbáltam visszatérni a ködös, mély sötétségből, amit a szinte már túladagolt nyugtató okozott. Egy vastag fém fűző volt rám szorítva, ez pedig természetellenes pózban szorította le a szárnyaimat. A fájdalom mértékéből ítélve pedig valamelyik el volt törve... Sőt talán mindkettő. Ezt az egetrengető barbárságot semmivel nem lehetett megmagyarázni.

Sípolni kezdett a fülem, a szemem előtt pedig hangyás lett a kép. Küzdöttem az ájulás és a hányinger ellen.

Ilyenre még a testvérek sem vetemedtek, pedig ők aztán tényleg nem vették lazára a gyeplőt. De azt még ők is megértették, hogy a szárnyaim egészen finom műszerek. Fontos, hihetetlenül érzékeny részeim, melyeket ugyan véd a vastag pikkely és az erős izom, de azért sérülékenyek is. Óvni kell őket, mert sűrűn meg vannak pakolva idegvégződésekkel.

Zihálva próbáltam legalább egy halvány koncentrációt összeszedni. Nagyon kis esélye volt annak, hogy vissza tudom húzni őket annyira, hogy teljesen eltűnjenek, de meg kellett próbálnom. Volt már eltörve a bal, és akkor sem sikerült, amíg meg nem gyógyult teljesen... De az még akkortájt volt, amikor előbújtak, és nem volt még sok tapasztalatom velük.

Felnyögtem, aztán az öklömbe haraptam, hogy elcsitítsam a feltörni készülő üvöltést. Hullámokban szaladt végig rajtam a fájdalom.

Gyerünk...

A szemem sarkából láttam, ahogy kinyílt egy ajtó. Sietve belépett rajta valaki, aztán odarohant hozzám.

- Úristen, bocsánat... - mondta aggódva, miközben matatott valamit a fűzőn. Egy végtelennek tűnő másodperc múlva engedett valamennyit a szorítás, és végre kaptak annyi helyet a szárnyaim, hogy kényelmesen elférjenek. Egy hihetetlen mély sóhaj szakadt fel belőlem. Lenyeltem a feltörni készülő könnyeket.

- Bocsánat - ismételte az a valaki - Nem szándékos volt.

Ekkor tűnt csak fel, mennyire el voltak már zsibbadva szegénykéim. Ahogy ismét meglódult bennük a vérkeringés, a fájdalom még intenzívebbé vált. Összeszorítottam a fogaimat. Villámló tekintettel néztem a másikra. Fiatal férfi volt, huszonpár éves talán. Zavartan, szemlesütve vizsgálgatta a szárnyaim kilógó részét. Amikor hozzáért az egyikhez, megborzongva félreütöttem a kezét. Abban a percben meg tudtam volna ölni, annyira dühös voltam rá.

- Nem... Nem akarlak bántani - mondta ő teljesen megzavarodva, de azért lépett néhányat hátrafelé a biztonság kedvéért.

- Hová hoztatok? Miért vagyok itt? Mit akartok tőlem? - támadtam le azonnal kérdésekkel. Bénultan nézett rám. Hirtelen egy kérdésre se tudott válaszolni.

- Nálad van az óra? - egészen közel lépkedtem hozzá. Már emeltem a kezem, hogy megragadjam, amikor egy erélyes hang szólalt meg az ajtóból.

- Nálam van.

Azonnal odakaptam a pillantásom. Egy nő állt ott. Felmutatta az órát, aztán ledobta elém a földre.

- Mi a jó oldalon állunk - fűzte hozzá röviden - És te mi szeretnél?

- A jó oldalon? - nevettem fel keserűen - Ezt jelenleg nehezemre esik elhinni.

Belenézett a szemembe, aztán elmosolyodott. Intett a srácnak, aki szemlesütve magunkra hagyott minket. Amikor bezárult mögötte az ajtó, végre volt időm kicsit körbenézni. Egy puritánul berendezett szobában álltam. Egy ágy és egy szék volt benne. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy ez bizony a hosszabb távú maradásomra készült.