Égetett jegy

Úton

Sziasztok!

Tudom, hogy állati régen írtam új részt, és nincs mentségem - viszont engesztelésül szeretném nektek prezentálni a folytatás mellett az Égetett jegy testvértörténetét, a Világok kulcsát :) Megtaláljátok a profilom alatt, fogadjátok szeretettel :)

---

Egészen beborult az ég, a felhőkön átszűrődő napfény pedig némiképp feldobta nyomott, gondterhelt hangulatomat. Az otthonomra emlékeztetett. Felénk gyakran volt ilyen az időjárás, ahogy a hűvös idő és a jeges szél sem volt ismeretlen számomra.

Gyula, a könyv és a kérdezősködés feltépte a sebeket, melyek most fájón lüktetve nyomakodtak be a gondolataim közé. Nem lett volna szabad ennyi mindent tudnia, és nem lehetett volna nála az a könyv. Milyen felelőtlen fajtársam dönthetett úgy, hogy csak úgy kiteregeti a tudásunkat egy kötet lapjaira? Még ha az itteniek számára "rejtjelezve" is... Hiszen ez a férfi is megfejtette. Talán évszázadok óta fejtegeti a családja, generációkon át. Nyugtalanító volt, ezzel együtt pedig sürgetőn azt éreztem, hogy tovább kell állnom, méghozzá minél előbb.

Nem volt biztonságos a maradásom. Ez a férfi bármikor felfedheti a kilétemet, ha éppen úgy tartja kedve. Talán ott helyben meg kellett volna ölnöm - és akkor egy gonddal kevesebb. De annak idején sem voltam a céltalan öldöklés híve.

Ha akar megzsarolhat, bármivel, bármikor. Épp csak kiléptem a szabadságba, és már vissza is rántottak. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy pontosan ez volt a céljuk. Elhitetni velem, hogy van kiút, hogy visszaadják a szabadságomat - majd kegyetlenül, érzéketlenül visszarántanak a maguk gyártotta lánccal a maguk gyártotta ketrecbe, ami szebben csillog és kevésbé feltűnő, de azért... ott van.

Azt sem tudtam teljes mértékben elhinni, hogy Vica nem játszotta meg magát az első beszélgetésünk alkalmával. Egyszerűen nem. Egyszer már becsaptak... Ugyan nem ők, de a naivitásom ára nagyon is tetemes volt.

Mire begurultam a garázs kapuján, kész volt az elhatározásom. Elmegyek. Azonnal. Bárhová.

Ledobtam az előszobában a motoros cuccaimat, és berohantam a hálóba. Előkotortam két hátizsákot, és próbáltam minél több dolgot beléjük gyömöszölni. Úgy tűnt, üres a ház, Csongor valószínűleg a tervezettnél előbb visszatért a tényleges munkájához. Valahol bent kissé csalódott voltam. Szerettem volna, ha itt van. Szerettem volna, ha megnyugtat, felajánlja a segítségét, talán még segít is kitalálni, mitévő legyek. 

Eszembe jutott, hogy felhívjam, de valami azt súgta, hogy nincs értelme. Az elmúlt években mást sem csinált, minthogy utánam vagy értem rohangált, aggódott, szervezkedett, és miattam mentegetőzött. A mindig pontos Csongor rendszeresen késett a tárgyalásairól csak azért, mert épp a segítségét kértem. Ennek megálljt kellett parancsolnom. Nem támaszkodhattam rá egész életemben.

Épp a második táskát cipzároztam össze, amikor egy kéz érintette meg a karomat. Kis híja volt annak, hogy odaüssek, de szerencsére nem tettem meg.

- Zente... - sóhajtottam kis megkönnyebbüléssel. Nagy, tágra nyílt gyerek szemekkel pillantott fel rám.

- Hová mész? Erzsébet mondta, hogy csomagolsz.

- Csak... Túrázni egyet - hazudtam azonnal. Hosszan nézett a szemembe.

- Kérlek ne menj - mondta aztán csendesen, kérlelőn, ahogy csak a gyerekek tudják. 

- Csak ide megyek a közelbe - folytattam a hazugságot megjátszott könnyedséggel - Ne aggódjatok.

A két megtömött táskára pillantott, aztán vissza rám.

- Kérlek ne menj - ismételte ugyanazon a hangon, és szinte azonnal levett a lábamról. Volt valami a kisugárzásában, amivel azonnal hatással volt rám. Meglehet ugyanez a kisugárzás vett rá arra is, hogy gondolkodás nélkül eldobjak mindent, amit addig gondosan felépítettem ebben a világban, és megpróbáljam megmenteni az életét.

- Muszáj - ragaszkodnom kellett a döntésemhez. Nem volt más választásom.

- Anya nem akar bántani. Megvédünk - az ő szájából egészen groteszkül hangzott. Félrenéztem, és közben magamhoz vettem a táskákat.

- Visszajövök - mondtam konokul.

- Kérlek ne menj - mondta harmadszorra is. Így, hogy nem néztem a szemébe, és nem hatott rám olyan intenzíven gyermeki ártatlansága, kissé könnyebb volt. A vállamra vettem az egyik hátizsákot, és kifelé indultam.

- Visszajövök.

- Megígéred? - szólt még utánam, de válasz nélkül hagytam a kérdést.