Égetett jegy

Arko

Addig mentem motorral, amíg vitt az aszfalt, aztán letettem, és gyalog haladtam tovább egy szélesebb ösvényen. A Hármashatár-hegy fái között lassan elöntött a megnyugvás. Különös módon egyáltalán nem féltem attól, hogy elviszik-e a motort, pedig még az egyik hátizsákot is rajta hagytam, a hátsó ülésre gumipókozva.

Határozottan nem mentem messzire ahhoz képest, hogy az első pánikroham kifelé hajtott a városból, az országból, el bármerre. Úgy éreztem, hogy mindenképp meg kell nyugodnom, és a lehetőségeket átgondolva eldönteni, mihez kezdjek ezután. Nyilvánvaló volt, hogy túl sokáig függtem túl sok embertől. Akadt némi pénz egy bankszámlán - ami a Setregi testvérek számára is gond nélkül hozzáférhető volt. Ha akarták, mostanra már mindenféle nehézség nélkül lepucolhatták, én pedig itt vagyok pénz és otthon nélkül.

Elöntött a csüggedtség. Egy hegyoldalon lyukadtam ki. Ledobtam a táskát, aztán lehuppantam a fűbe, és vártam a megvilágosodást. Hogy juthattam el ide? Miért történik velem ez az egész? Hol van a régi életem a maga biztonságával, hol vannak a szeretteim, az igazi otthonom? Ahol nem azt kellett nézni, mihez kezdjek magammal, mert már régesrég el volt döntve, abban a pillanatban, ahogy megjelentek rajtam a jelek...

Felhúztam a térdeimet, átkaroltam, és fáradtan ráfektettem a homlokom. Azt akartam, hogy ne kelljen rejtegetnem az igazi valómat. De ha még pontosabb akarok lenni - csak haza akartam menni. Az igazi otthonomba, a családomhoz, a társaimhoz... Mi lehet most velük?...

Egyre nőtt a szorító érzés a mellkasomban, és az a biztos érzet, hogy nekem nem itt van a helyem. Ott kellett volna lennem velük, és segíteni, harcolni, megtenni a kötelességem, ehelyett most itt vagyok elárulva, átdobva egy másik világba, számomra idegen viszonyokkal és viselkedéssel, módszerekkel körülvéve.

A gyomromba maró éhség tudatta velem, hogy már sok ideje ücsörgök ott elveszve a gondolataimban. A nagy sietségben annyit azért megtehettem volna, hogy bedobok valami ennivalót is...

Megroppant mögöttem egy ág.

Azonnal odakaptam a pillantásom, és közben bevillant, hogy mennyire óvatlan voltam. Összehúzott szemekkel próbáltam kitalálni, ki vagy mi lehet ott, amikor magától előlépett. Teljesen leblokkoltam a látványtól.

Egy gyönyörű, hófehér szarvas állt ott. Annyit azért már tudtam erről a világról, hogy ennek az esélye, hogy ez megtörténhessen, szinte semmi. Talán ha vörös lett volna a szeme, hihettem volna albínónak - nem mintha sok esélye lenne a vadonban élő albínóknak arra, hogy ne váljanak ragadozók prédájává.

- Arko?... - kérdeztem bizonytalanul. A hangom gyenge volt és rekedt. Bár jobban bírom a hideget az embereknél, azért a több órás kintlét még engem is áthűtött.

Ő csak állt ott, és bámult rám.

- Mit keresel itt?

Felálltam, hogy közelebb menjek hozzá, mire megfordult, és lassú, méltóságteljes léptekkel elindult vissza az ösvényen. Egy ponton másfelé vette az irányt, én pedig értetlenül, bizonytalanul követtem.

- Hová viszel?...

Néha vissza-visszanézett, hogy követem-e, de ettől nem kellett félnie. A hátizsák pántját szorongatva próbáltam kitalálni, mi a célja ezzel az egésszel.

Amikor a fák közül kilépve, az aszfaltozott úton megláttam a fekete, sötétített üvegű Audit, már késő volt. Abban a pillanatban szúrást éreztem a nyakamnál. Máshová nem is célozhatott volna, a motoros felszerelés vastag volt és védelmező. Reflexből odakaptam a kezem, és kirántottam a kis kábítólövedéket, de a szer már bekerült a szervezetembe.