Égetett jegy

Másik világ

- Még úgy a kőkorban... - felé pillantottam, aztán magyarázón hozzáfűztem - Mármint nem a kőkorban, de nagyon rég volt egy barbár eljárás, amivel a tévútra tévedt raeruunokat büntették... hogy soha többet ne bánthassanak senkit. Úgy nevezték, hogy eneriemm'ce, azaz elkobzás - már attól, hogy kimondtam a szót, borsódzott a hátam - Szörnyen barbár, kegyetlen módszer volt, ki is vezette az egyik korábbi királynőnk századokkal ezelőtt. A célja tulajdonképp... hogy megfosszák a raeruunt a lényétől.

Kis szünetet tartottam, hogy összerendezzem a gondolataimat, melyek felbolydultak az emlékek hatására. A szívem hevesen dobogott, összecsukott, elrejtett szárnyaim pedig egy pillanatra ismét láthatóvá váltak. Csongor a kezemért nyúlt, aztán finoman, bátorítón megszorította.

- Az eljárás első részében egy különleges mintázatú billogvassal rásütnek a dinasztiajegyre. Erre a ti világotokban tetoválásra emlékeztető jelre... - mutattam neki magyarázón a karomon, habár biztos voltam benne, hogy már rég kiszúrta magának. Bólintott.

- Ezzel lepecsételik a raeruun erejét. Az, amit neked át tudtam adni hajnalban... A töredéke volt a valódi erőnek, amit birtoklok.

Elmélyülten, mégis figyelmesen hallgatott, és közben többször végigsimított a kezemen. Megnyugtató volt az érintése. Ha volt is kérdése, nem tette fel. Nem akart közbeszólni és megzavarni.

- A második részében bűntől függően... - már a gondolattól is hányingerem lett - ...ébren vagy elkábítva... le... - a szívem úgy dobogott, hogy majd kiugrott a helyéről - levágják... levágják a...

Képtelen voltam kimondani. Csongor mélyen, nyugtatón a szemembe nézett, és közben megszorította a kezem.

- Értem - mondta csendesen, megszabadítva attól, hogy hangosan ki kelljen mondanom, be kelljen fejeznem a mondatot, aminek már a gondolatától is iszonyodtam. Egy mély sóhajjal fújtam ki a levegőt. Lassan csitult kalimpáló szívem dobogása. Amikor Csongor látta, hogy lassan megnyugszom, feltette a kérdést, amit már én is számtalanszor feltettem magamnak azóta az este óta:

- A tiédet mégsem... Miért? Szükségük volt rád valamiért?

- Nem tudom - mondtam őszintén - Fogalmam sincs. Elkábítottak hozzá, és már itt ébredtem, erő nélkül, sértetlen szárnyakkal. Azóta sem értem, még mondták is, hogy a legkülönlegesebb trófeájuk lesz, tőlem néhány méterre élezték a bárdot hozzá... - megráztam a fejem - ...nem tudom, mi történt utána.

- Hogy érted, hogy a legkülönlegesebb trófea? - kérdezte, megsejtve, hogy emögött több van egyszerű szófordulatnál. Hagytam, hogy láthatóvá váljanak kincseim, és az egyiküket magamhoz húztam, finom mozdulattal, óvatosan. A pikkelyek egészségesen, erősen, páncélszerűen fénylettek a külső oldalán, a legvégén lévő karom pedig élesen és halálosan várta, hogy ismét bevessem.

- A raeruunok szárnya tollas - néztem fel ekkor - Egyetlen dinasztia örökíti egyedül a pikkelyeket, amilyen az enyém is, de még ott is borzasztó ritka és különleges. Alig néhány raeruun ismert, akik rendelkeztek vele, és egyelőre csak annyit tudunk róla, hogy úgy 420 éve bukkant fel először. Öt felmenőm született ilyen szárnyakkal, egy ikerpár, majd az idősebbik testvér gyereke, később egy másik ágon szintén egy ikerpár - majd 210 év szünet után én.

Kiszáradt a torkom a szokatlanul sok beszédtől. Csongor elmélyült figyelemmel hallgatott. Teljesen átkerült gondolatban a világomba, és körülöttem is szinte megelevenedett egy kis időre az otthonom.

Kulcscsörgés zavarta meg a szobába beült békét, ekkor vettem csak észre, hogy amíg beszélgettünk, teljesen besötétedett. Zente csevegésének hangja hallatszott be az előszobából, amire önkéntelenül is elmosolyodtam. Egy pillanatra átfutott rajtam, hogy Erzsébetet még sosem hallottam ténylegesen megszólalni, aztán Vica benyitott az ajtón. Kedves mosollyal nézett ránk.

- Sziasztok! Nem volt a kulcs a postaládában, úgyhogy sejtettem, hogy még itt lesztek.

Visszamosolyogtam, majd zavartan körülnéztem.

- Ne haragudj, nem akartunk ilyen sokáig zavarni... Menni készültünk.

- Ne siessetek, pizzát rendelünk a gyerekekkel. Szívesen látunk titeket is.

Csongor olyan hangosat nyelt mellettem, hogy majdnem elnevettem magam.

- Tényleg ideje mennünk - állt fel nyögve, hasára szorított kézzel, aztán a vállamra tette a kezét - Épp eleget alkalmatlankodtunk már.

Erzsébet jelent meg az ajtóban. Hirtelen egy kép villant be Csongor házáról, benne hatalmas felfordulással, összetört tárgyakkal, szétrámolt holmikkal. Elszorult a torkom a látványtól, és amikor Csongorra néztem, láttam, hogy Erzsébet neki is megmutatta.

- Az egyik hátizsákban volt a kulcsom... - suttogtam erőtlen hangon, ahogy rám szakadt a felismerés.

- Ez megint a jövő volt? - pislogott rám zavarodottan Csongor, mire Erzsébet nemet intett a fejével.

Már elmentek - hangzott fel a fejemben csengő, finom hangja. Lassan Csongor is kezdte összerakni, honnan jönnek a képek, és meglepetten bámult rá a kislányra.

- Mennetek kell? - kérdezte óvakodva Vica, mire egyszerre bólintottunk. Akkor eltűnt az ajtó mögött, aztán egy slusszkulccsal tért vissza, és odadobta nekem.

- Ez a tiétek, Zoli elhozta az erdőből.

Felderült az arcom, majd amint jobban megnéztem, el is tűnt a mosolyom. Egy Lexus embléma fityegett a kulcstartón.

- A motorom? - pillantottam fel reménykedve, de csak megrázta a fejét. Nehéz sóhajjal nyújtottam a kezem Csongor felé. Ő belém kapaszkodott és a vállamra támaszkodott.

- Mindent köszönünk - mondtam még az ajtóból visszafordulva. Vica kedves mosolyába jó adag aggodalom is vegyült.

- Vigyázzatok magatokra!

- Ti is!

Kellett néhány perc, amíg összeszedtem fejben, hogy kell autót vezetni. Volt arra is jogosítványom, igazából ez volt azon ritka dolgok egyike, amiben Csongor és a testvérek is egyetértettek - meg kellett csinálnom és kész. Nem bántam egy percig se, és tényleg volt alkalom, amikor határozottan jól jött, például ma este. Utasom kérdő pillantására kissé felhúztam az orrom.

- Akarsz te vezetni inkább?

- Nem tudom, jobban járnánk-e - jegyezte meg hasára szorított kézzel, és bekötötte magát.

- Na jól van, fog ez menni - biztattam magam hangosan. Kicsit máshol vannak a dolgok és kicsit nagyobb. Ennyi az egész.

Azért igazán az első problémamentes 10 perc után nyugodtam csak meg. Az egyik piros lámpánál várakoztunk, amikor Csongor felém pillantott.

- Nem lehetett könnyű.

- Mire gondolsz?

- Megtenni azokat a dolgokat... Úgy, hogy a királyi különítménynek dolgoztál előtte.

Nem néztem rá, de közben elöntött az érzés, hogy végre... végre valaki megértette. Tudja és érti. És ami a legfontosabb, nem kételkedik. Hisz nekem és bízik bennem. Zöld jelzés következett. Egyesbe tettem a váltót, és ismét elindultunk.

- Nem... Tényleg nem.