He stole my car and ran away with my heart

§sixteen§

Emily Mare

Jason a konyhaasztalon ül, és eszik. El sem hiszem, hogy itt van. El sem hiszem, hogy él. Újra könnyes lesz a szemem, ha arra gondolok, mennyire hiányzott. És most tényleg itt van. Úristen. Mosolyogva oda nyúlok, és megsimítom a most borzasztóan rövid haját. Nash mellettem Jason-nel beszélget, de nem nagyon tudom őket figyelemmel követni. Csak arra tudok gondolni, hogy talán ez az egyetlen olyan nap az életemben, amikor úgy érzem, a dolgok tényleg a helyükön vannak. Talán azért, mert a rég látott bátyám sikeresen visszatért a frontról (ezt így kell egyáltalán mondani? Ch, mindegy), az egyetlen fiú, akiért bármit megtennék pedig a lehető legtermészetesebben ül mellettem, ráadásul az sem zavarja, hogy nagyjából eszelősen csillogó szemekkel nézek rá.
- És most majd hogyan tovább?- kérdezem, beleszólva a beszélgetésbe, hogy ne legyen túl feltűnő a hallgatásom. Jason lerakja a villáját az asztalra, és megdörzsöli tüskés séróját.
- Most átmenetileg majd Kanadába helyeznek át, mindenféle kiképzésen kell részt vennem- a gyomrom pingponglabda méretűre zsugorodik a kijelentése hallatán, össze kell szorítanom a számat, nehogy hangot is adjak nemtetszésemnek.- Aztán talán Európa, gőzöm sincs. Sodródom az árral, és reménykedem a legjobbakban.
- Igen, az jó dolog- motyogom kelletlenül, Jason pedig nevetve néz rám.
- Na, de mesélj te, Em. Mi történt, amíg nem voltam? Anyuékkal minden rendben? Találkoztál egyáltalán velük?
- Persze, minden oké- hazudom ösztönösen, hiszen annyira megszoktam már, hogy Jason-t csak jó dolgokkal traktálom a szüleinkkel kapcsolatban.
- És ti- újabb falatot rág, közben tekintete ide-oda cikázik Nash és köztem. Észrevétlenül nyelek egy hatalmasat, és minden erőmmel azon vagyok, nehogy véletlenül ránézzek Nash-re, mert Jason ismer annyira, hogy csupán egyetlen pillantásom elmondjon neki mindent.- Együtt vagytok?
- Nem- vágjuk rá egyszerre, valószínűleg túl feltűnően, ugyanis én kissé sértődötten pillantok a tetovált tagra, Nash pedig vállat vonva elvigyorodik.
- Most akkor mi van?- kérdi értetlenül Jason, én viszont csak lemondó sóhaj közben legyintek.
- Bonyolult.
- Annyira igazából nem- szólal meg Nash, mire szikrákat szóró szemekkel próbálom elhallgattatni. Jesszus, ne tálaljon már ki a bátyámnak. Ez milyen cink már.- Csak Emily bonyolítja túl.
- Igen, azt szereti- helyesel Jason bólogatva, mire megforgatom a szemeimet. Marha vicces. Megigazítom a hajam, és visszakönyöklök az asztalra, hogy semlegességet színlelve tovább bámuljam a testvérem. Világos, Nash-nek pont akkor kell kitálalnia, amikor a tesóm a pártját fogja, hiszen ha fiúk, akkor tartsanak össze, vagy mi.- Értem, Emily, akkor nem faggatlak- teszi fel végül védekezve a kezeit. Mosolyogva megcsóválom a fejem, mintha a tudatlanságán mosolyognék.
- És mikor látlak újra?- kérdezem csöndesen. Úgyis tudom a választ: pár év. Jason láthatja az arcomon, hogy biztos vagyok a megsemmisítő válaszban, ezért kelletlenül felsóhajt, és megdörzsöli a tarkóját.
- Nagyon sajnálom, hugi, de te is tudod, hogy erről nem én döntök.
- Persze, csak...- hátradőlök a széken, és ösztönösen vállat vonok. Nyilván Jason nem tehet róla, hova helyezik át, de mégis. Szar azzal szembesülni, hogy az egyetlen családtagom, aki szeretne is velem lenni, a munkája miatt nem teheti ezt meg. Inkább élnék a tudattal, miszerint a szüleim hallani sem akarnak rólam, csakhogy Jason, aki mindig mellettem állt, velem tudjon maradni. Tudom, undorító dög vagyok, de ez van.
- Felmegyek a mosdóba, oké?- mosolyog rám, mire biccentek neki, és miközben kikerül, hagyom, hogy megsimítsa a hajamat. Ezután hallom a fenti fürdője ajtajának csukódását, és keserveset sóhajtva nézek Nash-re.
A sötét szemeit rám mereszti, és felém nyúlva megsimogatja az arcomat. Elmosolyodom, és az asztalra fekszem, ő pedig bozontos hajába túrva felkönyököl az asztallapra, hogy le tudjon rám nézni.
- Olyan kis cuki, tökre egyformák vagytok- mondja, mire nevetni kezdek, és önkéntelenül eszembe jut egy családi fotó, amin Jason a kisautóját csavarta éppen a hatalmas, fekete loboncomba. Széles mosolya és ragyogó szemei arra utaltak, jól szórakozik, az az utálatot viszont, amit rólam le lehetett olvasni, eléggé kemény volt.
- Hát igen. Hasonlítunk egymásra. Bár én imádom a gombát, ő meg rosszul lesz tőle.
Jason léptei visszhangzanak a lépcsőn, mögém érve pedig két nagy tenyerét a vállamra a teszi, majd rám hajolva nyom egy puszit a fejemre. Mosolyogva megfogom a kézfejét, mire megszólal.
- Fiatalság, tudom, hogy még csak most jöttem, és beszélgetnünk kéne meg ilyesmi, de bűzlök a busztól, mint a halál, tehát...
- Menj nyugodtan- intek neki kedvesen, mire lepacsizik Nash-el, és felbaktat a lépcsőn.
Nash felé fordulok, de nem időzöm ott sokáig, fogom magam, és végigfekszem a kanapén. A tetovált srác a kanapé végébe telepedik, felkapja a távirányítót és benyomja a tévét. A lábaimat ösztönösen az ölébe rakom, és valamiért furcsa érzés lesz urrá rajtam. Próbálom lenyelni a gombócot a torkomban, de ott ragadt, és hiába fuldoklok, nem megy arrébb. Végül engedek a késztetésnek, megfordulok, és a fejem rakom Nash ölébe. Pár másodpercig még levegőt is elfelejt venni, majd érzem, ahogy elneveti magát, aztán hosszú ujjaival a hajamba túr.
- Na mi van, Pici?
- Nem tudom, miért feküdtem az öledbe, de többé ne tedd szóvá- mondom, miközben a szívem olyan hevesen ver, hogy imádkozom, nehogy meghallja.
- Nem cseszegetésből kérdeztem- jegyzi meg, majd lehajolva egy puszit nyom az arcomra.- Csak érdekel, hogy mi van veled.
- Velem élsz- emlékeztetem furán, mivel innen már tudnia kéne, mi van velem.
- Nem külsőségekre gondolok- mondja, miközben a csatornák között váltogat.- Hanem arra, hogy mit érzel.
- Fáradtságot- adom meg a logikus választ, mire nagyot sóhajt.
- Nem gáz, ha nem akarod elmondani.
Megforgatom a szemeimet, és feltolom magam az öléből. Nash ezt válasznak véli, ugyanis lenémítja a tévét, és felém fordul ültében.
- Arra gondolsz, hogy megjelent az egész családom?
- Nagyjából ja- biccent, mire félredöntöm a fejem, és a fülem mögé tűrök egy hajtincset. Pár pillanatig elgondolkodom, majd megvonom a vállam.
- Azt hiszem, furán érzem magam ettől. Ami nyilván nem bűn, mert szerintem bárki furán érezné magát a helyemben. Van egy tökéletesen abnormális családom, és most jelenleg ráadásul minden még duplán is a feje tetejére állt körülöttem, szóval ja. Sosem gondoltam volna, hogy hosszú idő óta az első találkozás a szüleimmel ilyen... érzelem dús lesz. Még veszekedni sem igen veszekedtünk, megmaradtunk a csendes közönyben, mert talán ez volt a legjobb mindannyiunknak. Jason pedig... Ő a bátyám. Az egyetlen ember a rokonságomban, akit elviselek, és akit mindennél jobban szeretek. És ez sem azért van, mert "valakit muszáj bírnom", hanem mert ő tényleg kiegészít. Mellette nem is kell attól félnem, hogy valami balul sül el, vagy hogy mondjuk megutál.- elhallgatok, és Nash szemébe nézek. Atya isten, most folytassam vele? Na, nem, az full szánalom. Beharapom a számat, nehogy elmosolyodjak.- És hát, Nash. Téged nem foglak szembe dicsérni, mert az csak úgy lenne fair, ha nem veled beszélgetnék. De azért remélem tudod, hogy nagyon sok mindent köszönhetek neked.
Óvatos mosolyra húzza a szája szélét, és felém nyúlva megsimítja az arcom. Kiráz a hideg, de olyan gyorsan bele is feledkezem az érzésbe, hogy néhány pillanatra teljesen elvesztem az időérzékem. Ahogy itt ülünk a kanapén, ahogy a lábaink teljesen összegubancolódva pihennek a bőrhuzaton, ahogy az anyag hűvösen simul az oldalamnak, ahogy Nash tetovált karja magához húz és szorosan átölel, önkéntelenül is kizárok minden külvilágot. Mélyen beszívom a bőre illatát, és érzem, ahogy hosszú ujjaival a hajammal játszik. Nem akarom. Nem akarom ezt érezni, ezt a szar ragaszkodást. Behunyom a szemem, és legszívesebben felpofoznám magam. Emily, térj már észhez, úristen! De késő. Kurvára késő.
Nash két keze közé fogja az arcomat, én pedig még csak meg sem próbálok elhúzódni. Tipikus. A hajába túrva közelebb húzom magamhoz, a szánk pedig félúton találkozik. Szétnyitja az ajkaim az övéivel, és a derekamnál fogva még közelebb présel magához. Farmerbe bújtatott lábaimmal átkulcsolom a derekát, ő pedig halkan felmordul. Úgy érzem, lángol a bőröm, a forróság még a lábujjaimat is körülöleli. És mire észbe kaphatnék, már megint elvesztettük a fejünket.
Félrehúzom a fejem, és ziláltan a tenyerembe temetem az arcom. Pár másodperc múlva hideg könnyek szelik keresztül lángoló arcomat, Nash pedig értetlenül a vállamhoz ér.
- Em... mi a baj?- kérdezi, én azonban kissé elfordulok. Nem lehet igaz, Emily. Miért mindig előtte bőgsz? Próbálom megnyugtatni magam, összeszedni a maradék büszkeségem, de a könnyeim szakadatlanul ömlenek tovább. Nash gyengéden maga felé fordít.- Hé.- mikor látja, hogy nem sokat segít, finoman lefejti kezeim az arcom elől,és ujjával az állam alá nyúlva maga felé fordít.- Em, nézz a szemembe. Mi történt?
- Nem ronthatjuk el, Nash- suttogom könnyes szemekkel. Megcirógatja az arcom, én pedig becsukom a szemeim.- Nem ronthatjuk el...
- Nem rontjuk el- finom mosolya megdobogtatja a szívem.- Csak még erősebbé tesszük.
- És ha egyszer összeveszünk?
- Kibékülünk.
- És ha nem fog működni?
- Működni fog.
- Miért vagy ebben ennyire biztos?- kérdezem nyugtalanul. Nash elvigyorodik, és közel hajolva egy csókot nyom a számra.
- Mert szeretlek, Em. És nem mondhatod, hogy te másként érzel, mert amit folyamatosan művelsz, nem ezt mutatja.- lesütöm a szemem, ő pedig felnevet.
- Olyan hülyék vagyunk- mondom neki a fejemet rázva, majd előre dőlve magamhoz húzom a fejét, és hosszasan megcsókolom.

Őrültség, amit csinálunk. Nemrég foggal-körömmel ellenkeztem ez ellen, de most már cseszhetem az egészet. De végül is. Talán ennek így kell lennie. Talán ez így pont jó lesz. Mert én szeretem őt.
És nagyon remélem, hogy ő is engem.
Illetve nem is remélem.
Tudom.