He stole my car and ran away with my heart

§prologue§

Emeld fel az állad.

Húzd ki magad.

Tartasd bent a levegőt, majd lassan fújd ki.

Emelkedj lábujjhegyre. Ne törődj a fájdalommal.

A fájdalom jelzi, hogy jól csinálod. 

20 perc. Gyorsan eltelik.

Remegnek a térdeim. Lehunyom a szemem, hátha csak még több erőre van szükség. 

De rosszabb lesz.

Éles fájdalom hasít a bokámba, én pedig elvesztem az egyensúlyom, a fényesre csiszolt parkettára roskadok. 

Lihegve két kezembe temetem az arcom, és próbálok nem a fájdalomra összpontosítani. A nagy ablakon beszűrődő fény visszatükröződik a padlóról.  

Lassan besötétedik, a próbatermet bezárják, nekem viszont annyit kell gyakorolnom még... A fejemben szinte hallom a holnapi vizsga zenéjét, újra feltápászkodom, és a képzeletbeli zongora hangjára együtt mozdulok az akkordokkal. Néha olyan gyorsan fordulok körbe, hogy erőfeszítésbe kerül, nehogy elszédüljek. 

A zene elhalkul, én pedig nekitámaszkodom a rúdnak. Felemelem az állam, és szembe találom magam a tükörképemmel. A lány, aki visszanéz rám, hegyes orrú, és sötét karikák húzódnak élénk kék szeme alatt. Fekete haját szoros kontyba fogta, viszont az órákon át tartó gyakorlástól sorra hullanak a tincsek a halántékára. Beharapja cserepes száját, és lehunyja a szemét.

Elfordulok a tükörtől. Egy határozott mozdulattal kirántom a kontytűket a hajamból, és elindulok az öltöző felé. A balettcipőm kemény orra halkan kopog a parkettán. 

Nem sokkal később szürke melegítőben, kiengedett fürtökkel, és sporttáskával megyek a kapuhoz. Utolsó pillantást vetek a próbateremre, mielőtt kilépek, és nagyot sóhajtok. A telefonom megremeg a kezemben, én pedig, mialatt lesétálok a lépcsőn, elolvasom az érkezett üzenetet.

Drágám, nem tudunk hazamenni a vizsgádra. Tudjuk, milyen fontos ez neked, de a munkánk még legalább egy hétig megkövetel minket. Szorítunk neked. Puszi: Anyu és Apu

Nem lepődöm meg. A szüleim legutoljára 10 éves koromban láttak táncolni, de végül is, kit zavar az azóta eltelt 7 év? Nagylány lettem, vagy valami ahhoz hasonló. Anyu szerint a kifinomult nő az igazi nő, de a fáradtságot nem venné, hogy megnézze, mi lett a kifinomult kislányából. 

Elrakom a telefonomat, és gyalog indulok haza. Az októberi szél libabőrössé tesz, de nem bánom. Elmegy mellettem egy csoport fiatal, nevetnek, italoznak, nekem pedig a közömbösség lebiggyeszti a számat. 

Apuék egészen kis koromtól fogva alig törődtek velem. Ott volt nekik a munka, engem pedig mindenféle nevelőnőkre bíztak, akiket szerettem, semmi kétség, de sosem tudták helyettesíteni a szüleimet. Hat éves voltam, amikor anyu beíratott balettra, hogy ne unatkozzak otthon, míg ők távol vannak. 7 évesen magántanárokkal kezdtem az iskolát, ugyanis az édes jó anyám borzasztónak találta az iskolarendszert, és gondoskodott arról, hogy a kifinomult lánya mindenből többet és jobbat kapjon, mint a többi gyerek. A magántanároknak köszönhetően idejekorán befejeztem az iskolát, és a legutolsó "dadámat" pár hónapja küldtem el. 

A pulóverem zsebébe süllyesztem a kezeimet, és az arcomba csapódó hajamon keresztül nézek a lámpára, mikor vált végre zöldre. 

A bátyám, Jason, katona. Jó esetben évente kétszer látom, de ez is több kettővel, mint ahányszor anyuék látják. Sosem mondta el, miért lett igazából a haza fia, én viszont mindig úgy éreztem, a szüleink miatt. Mikor kisebbek voltunk, egymásnak kellett segítenünk. Ám, míg engem behálóztak a magántanárok, Jason fellázadt, és volt, hogy egy teljes hétig nem jött haza. Két év korkülönbség van köztünk. Ez a kettes szám kedvel minket- két éve lett katona. 

A lámpa zöldre vált, én pedig átsietek az úton. A házunkat már messziről kiszúrom; az a legnagyobb a környéken. A fehér kovácsoltvas kapu elé érve belököm az ajtót, és finoman vissza is tolom. Felsietek a márvány lépcsőkön, a tornacipőm cuppogva tapad a sima felületre. A kulccsal egy ideig babrálok csak, majd kinyitom az ajtót.

Újból rám szakad a magány hűvössége.