He stole my car and ran away with my heart

§seven§

Fáj a fejem. Kinyitom a szemem, és felülök az ágyamon. Olyan szédüléshullám tör rám, hogy először alig bírom leolvasni a digitális óra számlapját.

03:12 

Néhány mély levegőt veszek, és felhúzom a térdeimet, hogy a két lábam közé tudjam hajtani a fejem.

De már tudom, hogy megint mocskos rosszul leszek. Néhány hetente szokott ilyen lenni, teljesen megszoktam.

Felnyögök, olyan erőssé válik a fejfájás. Talán mégsem szoktam meg. Ennyire nem szokott durva lenni. Felkapcsolom a kis villanyt, és remegő térdekkel felállok az ágyról. Az ajtóhoz botorkálok, és felcsapom a folyosó és a lépcső lámpáját.

Olyan erősen hasogat a fejem, hogy a szédülés csak még kellemesebbé teszi a dolgokat. Nekiesem a korlátnak, a kemény fa a derekamba vág. A homlokomat a hideg falnak nyomom, de ez sem segít.

A konyhába érve legszívesebben lefeküdnék a hideg csempére és összegömbölyödnék, csak hogy egy kissé eltompítsam a fájdalmat. Az zakatol a fejemben, hogy gyógyszert kéne szereznem, gyógyszert, mielőtt még rosszabb lenne. 

Nekiesem a konyhabútornak, már csak foltokat látok mindenfele. A fejem őrülten zubog, mintha nem is a saját testemből figyelném a történéseket. Ahogy a polchoz nyúlok, hogy levegyem a gyógyszeres dobozt, felborítok egy pohár vizet. Amikor ösztönösen a pohár után nyúlok, véletlenül lelököm a pultról.

A csempére érve apró szilánkokra robban szét. Hirtelen elvesztem az egyensúlyom, és majdnem összeesem, csak a konyhapult kemény felületébe kapaszkodva sikerül talpon maradnom. Ahogy oldalra tántorodom, üvegszilánkok fúródnak a talpamba, de ez sem tud érdekelni. Szédülök, csak foltokat látok, a fejem olyannyira hasogat, hogy megfordul a fejemben, belefejelek valamibe, hátha jobb lesz. 

Kiszórom a doboz tartalmát a pultra, a fele gyógyszer a szilánkokra esik. Már alig látok, vakon tapogatózom a mindenféle gyógyszer között. Mit is keresek?

- Em!- a hirtelen hangtól már azt sem tudom, hova nézzek. A kezem lecsúszik a pultról, és simán elterülnék a földön, ha valaki nem tartana meg.- Mit művelsz?

Válaszolni sem tudok, olyan gyorsan sötétül el minden.

Nash két fekete szemét látom meg először. Kicsit forog még velem a szoba, de hamar megállnak a bútorok. Ösztönösen megfogom a fejem, és lehunyom a szemeim. 

- A fejem...

- Felébredt!- jézusom, Nash is mit ordibál már. Szorosabban lehunyom a szemem, hogy ne legyen minden ilyen fényes és hangos, amikor egy ajtó csukódását hallom.

- Óh, szóval megint látjuk egymást, Miss Mare- atya isten, ezt a hangot ismerem.

- Csoda, hogy emlékszik rám- végre kinyitom a szemem, és megfáradt végtagokkal feljebb tolom magam a hatalmas, süppedős párnán.

- Ha ilyen hangnemet üt meg, úgy gondolom, nem lehet akkora a baj- elkezd megvizsgálni, Nash pedig leül a fal mellett egy keménynek látszó székre. 

- Ha igy látja, biztos igaza van- tovább kekeckedek, a doktor pedig rosszalló pillantást vet rám. 

- Elvesztette az eszméletét, amikor a barátja telefonált- mondja aztán, az orrára biggyesztve a szemüvegét.- Emlékszik valamire?

- Fájt a fejem, ezért le akartam menni, hogy bevegyek egy gyógyszert- homályosak a képek, de ennyire azért még emlékszem.

- A barátja- anyám, hányszor mondja még el?- szerint egy összetört pohár is útban volt önnek.

- Igazság szerint én törtem össze.

- Na, menni fog ez az emlékezés.

Még negyed órán keresztül faggat semmiségekről, nekem pedig komolyan kezd elegem lenni. Mikor végre távozik, Nash a széket az ágyam mellé húzza, és sötét karikákkal a szeme alatt rám néz, miközben leül.

- Szarul nézel ki- mondom neki, de melegséggel önt el, hogy itt van.

- Te se nézel ki jobban- vág vissza, mire olyan hangosan nevetek fel, hogy megfájdul a fejem. Jaj, mamám.- Egyébként meg nem volt szép tőled.

- Sajnálom- mondom a szemébe nézve.- Egy ideje már eléggé gyakoriak ezek az összeesések. Nem kellett volna kihívnod a mentőket.

- Inkább köszönd meg- megigazítja a pulcsiját, és hosszú ujjaival a hajába túr.- Rohadtul megijedtem. Valami csörömpölésre keltem fel, és mire leértem, te ott álltál, a gyógyszeres dobozokat lökdösted le...

- Fejfájás csillapítót kerestem- szólok közbe.

- ...aztán összeestél,hogyha pedig nem vagyok ott, most a szilánkokat húzgálnák ki az elkényeztetett seggedből.

Valami szúrósat készülök visszavágni, de sikerül lenyelnem.

- Nos, akkor köszönöm, hogy felhívtad a mentőket.

Néhány pillanatig csendben ültünk, végül megfogom a karom mellett pihentetett kezét, és abba kapaszkodva felhúzom magam, ő pedig ösztönösen magához ölel. Erősen szorít, és olyan biztonságban érzem magam tetovált karjai között,hogy hirtelen el is felejtem, hol vagyunk.

- Na, menjünk haza- elenged, és az arcát dörzsölve feláll. Mosolyognom kell, hiszen hazának nevezte a házat.

A folyosón vár, míg felöltözöm, és megbeszéli az orvossal a "tudnivalókat". Nash leleményesen válogatta össze a ruháimat egy sporttáskába, mikor felhúzom a fekete melegítőt és a bő pulóverem, amit Jason-től kaptam, mérhetetlen szeretettel tudok csak gondolni a nyúlánk fiúra. A hajamat copfba kötöm, nem is nézem meg magam a kis tükörben, el tudom képzelni, hogy festhetek. Zéró smink, karikás szemek... 

Nash a folyosón beszélget az orvossal, mikor kilépek az ajtón. Rám néz, elmosolyodik. Olyan erős nyugtatót adhattak, vagy altatót, vagy nem tudom mit, hogy még mindig zsibbadt vagyok tőle, ezért hát remegő léptekkel tudok csak odamenni hozzájuk.

- Ha bármi gond van, hívjanak- figyelmeztet minket a doki, Nash pedig biccent. Kezet fognak, és csak akkor figyelem meg, hogy Nash-nek még a nem alvás is jól áll. Ahh. 

Egymás mellett lépkedünk az utcán. A legtöbb ember, aki elhalad mellettünk, dolgozni megy, mi viszont csak sétálunk. Jó érzés, hogy semmit sem kell csinálnom, de ugyanakkor nyomasztó is, hogy semmire se vagyok jó.

Zörgő kulcsokkal kinyitom a fehér kaput, a fém hidegen vágódik a tenyerembe, mikor belököm. Ahogy belépünk az előszobába, úgy érzem, könnyebb vagyok. Szinte lebegek, ahogyan beülök a műbőrrel borított kanapéba. Nash tölt magának egy pohár vizet, én addig bekapcsolom a tévét. Nyurga lábak jönnek be a látóterembe, el kell fojtanom egy mosolyt. Teljesen abszurd a helyzet, ahogy besüpped a kanapé mellettem, oldalra fekszem, és a vékony lábaimat az ölébe rakom. Befúrom magam a párnák közé, Nash pedig hitetlen pillantással néz rám.

- Kérni akartalak, hogy lökd a felsőmre a vizet.

- Ja, bocsi- visszafordulok a tévé felé, és kapcsolgatni kezdek a csatornák között.

Ha valaki kívülről látna minket, azt gondolná, aranyos kis pár vagyunk.

Ez részben igaz. Csakhogy önmagunkon kívül nekünk már csak a másik van.