He stole my car and ran away with my heart

§twenty three§

Egy hét múlva

Fáradtan dobom le a lakáskulcsot az üvegasztalra, kilépek a magassarkúmból, és félrerúgom a cipőimet, majd miután a táskámat is a székre ejtem, mezítláb a hűtőhöz csattogok, és kinyitom. Sonka, uborka, paradicsom, répa... eléggé egészséges életmódot élek az utóbbi időben. Nagyot korog a gyomrom, így lábujjhegyre állva megnézem, mi van a hűtőszekrény felső polcain. Valami gyümölcsös joghurt, sajt, még sajt, még több sajt, kis csoki, valami saláta.... Áááá. Csoki. Tökéletes.
Lekapom a már megkezdett Milkát a polcról, és becsapom a hűtőajtót. A csokit szopogatva leülök a hatalmas kanapéra, és benyomom a tévét. A talpam azonnal elkezd fázni a hideg csempe miatt, de semmi kedvem betakarózni, azzal csak összegyűrném a ruhámat. A sötétkék blézerrel, fehér ingemmel és fekete nadrágommal nagyjából úgy nézek ki, mint egy ügyvéd. Mondjuk muszáj, mert mindenféle dolgokat kellett intéznem anyámék üzletével kapcsolatban. Egy göndör tincs kijött a kesze-kusza kontyomból, így a fejemmel oldalra igazítom. 
Elég unalmasnak nézek ki. Mondjuk nem, mintha nem úgy érezném magam. 
Nagyjából azóta nem volt rajtam normális, ilyen 'itthoni' ruha, mióta hazajöttem Canadaból. Talan a fiúk elvitték minden jókedvem, meg ilyesmi.
Megrázom a fejem. Nem szeretnék rájuk gondolni. 
Nem, mintha nem azt csinálnám minden átkozott pillanatban, de ezt nem tudom irányítani. Ez csak úgy jön. De igazából annyira bizarr az egész... mint az Alkonyatban, de esküszöm. Konkrétan olyan, mintha se Jason, se Nash nem is létezett volna előtte. Mondjuk a bátyám miatt megszoktam már ezt az érzést, de a szerelmemre gondolva nehéz volt nyugton maradni abban a tudatban, hogy majd hazajön. Nem elég a majd. Én most akarom.
Megeszem az utolsó kocka csokit is, és szipogva megtörlöm az arcom. Már megint sírtam. Mostanában állandóan sírok. Elég idegesítő szokás, igazán befejezhetném már, meg ilyenek. 
Próbálom csak a tévét nézni, és nem gondolni semmire, de bármilyen csatornára megyek, olyan dolgokat látok, amik önkéntelenül a fiúkra emlékeztetnek. 
Végül kikapcsolom a tévét, és félredobom a távirányítót, majd a szememet lehunyva hátradőlök a hideg bőrhuzatra, és felhúzom a térdeimet. Egyedül vagyok. Megint.
Talán sosem voltam még ennyire egyedül. Hasogat a fejem, ez kelt fel a kanapéról. Be kell vennem egy fájdalomcsillapítót.
Mezítláb visszamegyek a konyhába és felnyúlok a polcra, hogy levegyem a kis dobozt, ami tele van mindenféle gyógyszerrel, és kipattintok a műanyag tartókájából egy Advilt.  Vizet engedek egy pohárba, és lenyelem a kis kapszulát. Ahogy nekidőlök a pultnak, hangosat sóhajtok,és hátradöntöm a fejem. 
Rengeteg embernek van katona családtagja. Néhány nő egyedül neveli a gyerekeit, mert a férje a hazát szolgálja. Kisgyerekek hiányolják az apjukat... akkor én mi a halálért siránkozom? Nekem kéne a legjobban tudni, hogy a folyamatos hisztizés nem hozza vissza őket. Sőt.
Ellököm magam a pulttól, és csípőre tett kézzel megállok egy pillanatra. A lábaimra nézve gyorsan mérlegelem a helyzetet, majd egy mosolyt elfojtva felszaladok a lépcsőn.

10 perccel később a szokásos edzős ruhámban, edzőtáskával az oldalamon ragadom meg a kulcsokat az asztalról, és lépek ki az utcára. Bedobom az edzőtáskám az anyósülésre, és miután én is beszállok, benyomom a rádiót. 
Természetesen kívülről fújom az utat a balett-teremig, mégis félek, hogy esetleg nem találok oda. Vagy, ne adj Isten, megszólal a lelkiismeretem, hogy talán mégse kéne, és meggondolom magam. Miután viszont úgy tűnik, egyik sem szeretne megtörténni, és megállok a teremhez közeli parkolóban, szokatlan boldogság költözik belém.

Odabent aztán az öltözőbe trappolok, ledobom a táskámat, felveszem a balettcipőmet, a próbaszoknyámat, kontyba csavarom rakoncátlan tincseimet, és izgatottan besietek a terembe. Pechemre nem vagyok egyedül, néhány balerina lenyújt éppen, de ez sem tud zavarni. A telefonomat egy közeli zsámolyra rakom, és a korlátot megragadva én is nyújtok egy keveset. 
Mikor eljutnék a gyakorlatokig, a bokám tompán sajogni kezd. Kicsit sziszegek, de nem hagyom, hogy ez elcsessze az egész délutánomat. Megpróbálkozom néhány alaplépéssel, a bokám azonban folyamatosan sajogni kezd. Próbálom figyelmen kívül hagyni, ezért beiktatok egy szökkenést is. Sikerül rosszul érkeznem a fájós lábamra, aztán már csak arra leszek figyelmes, a földön vagyok. Lihegve hátradőlök a puha parkettán, és két alkarommal eltakarom az arcomat. Ó, hogy rohadna meg... 

Aztán megcsörren a telefonom.
Odakúszok a zsámolyhoz, és az ismeretlen számra bámulok, majd nagyot sóhajtva felveszem.
- Halló.
- Jó napot, Emily Mare-rel beszélek?- egy középkorú férfi szól a telefonba, én pedig bólintok, bár ezt nem láthatja.
- Igen, én vagyok az. Miben segíthetek?
- A kórházból telefonálok.

Elakad a lélegzetem, és a továbbiakban már abban sem vagyok biztos, hogy hol vagyok.