- Hol van Peter? - ordította bele teljes hangerőn Sirius Black az éjszakába, ami kísértetiesnek kísérteties volt ugyan, csöndesnek azonban egy cseppet sem lehetett nevezni. Ennek pedig részben a fent említett fiú volt az oka. De csak részben.
- Visszaküldtem a kastélyba! Úgy se lenne most nagy hasznunkra. Meg hát amilyen gyáva... - kiáltott vissza James Potter, de nem tudta befejezni a mondatot, tekintve, hogy egyszerre próbált meg információkat szolgáltatni legjobb barátjának, és közben a tőlük mindössze pár méterre tomboló lény csapásait kerülgetni, ami lássuk be, nem volt valami könnyű feladat. - De legalább szól Madam Pomfreynak! - próbálta a szemüveges a reménytelenül katasztrofális helyzet pozitív oldalát nézni, mikor ismét, ha csak pár másodpercre is, de teli talppal állt a földön.
- El kellene terelnünk valahogy a falu közeléből! - célzott Roxmortsra a másik, közben pedig a vadállat felé bökött fejével, aki jelenleg épp két szemeteskukát borított föl, majd kezdett bennük szimatolva kutatni.
- Hajrá! Sok sikert! - lihegett gúnyosan a feketehajú, majd rávetve magát a hatalmas fenevadra, egy erős rántással igyekezett elvonni a figyelmét a település építőköveinek rongálásáról. Ez sikerült is, legalábbis valamennyire, ám a bestia az emberi érintésre vészjóslóan, gyomorból jövően felmordult, és vicsorítva indult meg James irányába, aki szaporán kezdett hátrafele lépkedni. Nagyot nyelve hátrált tovább, de közben le nem vette volna szemét barátjáról. Nem! Ez nem ő! Nem lehet ő! Gondolta kétségbeesetten, de feltételezése valamennyire helytálló volt. A lénynek, ami előtte állt, sárgászölden izzotak az íriszei, szája két sarkából vastag sugárban ömlött a nyál. Kisebb konyhakés méretű szemfogai fenyegetően villogtak a telihold fényében, hegyes füleit hátrasunyta, hátán felborzolta vastag szőrből álló bundáját, és ahogy Potterre nézett, a mágus biztos volt benne, hogy ölni akar. Hirtelen villant be agyába haverjának képe. A mindig gondosan kifésült, homokszínű haj, a vidám, zöldes szemek, a szelíd, legtöbbször dorgáló hang, a mosolygós arc, és a visszahúzódó jellem. És ekkor egyértelművé vált számára: az, akit lát, nem Remus Lupin. Hanem egy lelketlen vérfarkas. És ez halálra rémisztette. Sirius, na ő egészen máshogy gondolkodott. Bocsánat, kijavítom magam. Sirius, egyáltalán nem gondolkodott. Csupán azt tudta, hogy ugyan más-más okokból kifolyólag, de jelenleg mindkét barátjának szüksége van a segítségre, és nem volt rest cselekedni.
- James a jó ég áldjon már meg! - az éles hang elég volt ahhoz, hogy a szólított tökéletesen kijózanodva folytassa a menekülést. - Ugye igazam volt?! Ugye mondtam, hogy nem lesz jó vége?! - vett fel egy kisebb kődarabot, és dobta fejbe vele a vadállatot, mire az dühödten felordított, és a másik irányba fordulva, ezúttal őt vette célba.
- Csak ez úton szeretnélek figyelmeztetni kedves Sirius, hogy az egész a TE hülye fejedből pattant ki! - háborgott a Griffendéles fogó, és ezúttal ő próbálta meg magára vonni az állat figyelmét, ezáltal összezavarva azt.
- MI VAN?! - Black immár szabályosan őrjöngött, és ha nem lettek volna ilyen szorult helyzetben, nagy valószínűséggel a mellette álló varázslónak esett volna neki. - Nehogymár rám akard kenni!? Mindketten tudjuk, hogy ha Peternek lenne agya, most nem itt lennénk! - dühöngött ezerrel, de nem maximálisan, mert maradék energiáját felemésztette az, hogy átváltozott barátját igyekezett visszatartani attól, hogy bemásszon egy ablakon.
- Szerintem sem a hely, sem az idő nem alkalmas most az efféle vitákra. - zárta le a másik által megnyitott kérdést James, de a következő pillanatban kénytelen volt hátra ugrani, mert az állat kis híján elharapta a torkát, mikor megkísérelte távolabb vonszolni azt a másik fiútól.
