A látszatra nagyjából ötévesnek kinéző kisfiú teljesen ledermedve bámult valamit. Kerekded, kipirult arcán az a már jól ismert döbbenet terült el, ami minden kisgyerek pofijára kiül, valahányszor valami, számukra új dolgot fedeznek fel. Viharszürke írisze nem mozdult, szembogara egyetlen egy dologra fókuszált. Szája kissé szétnyílt, a döbbenet félreértelmezhetetlen jeleként, s kis kezével, olyan erősen szorította az előtte, támasztékként szolgáló asztal szélét, mintha attól tartana, hogy azt elengedve bármelyik pillanatban eleshet. Lábujjhegyen állt, de így is épphogy csak kilátott a lakkozott fa bútor takarásából. Közel, s távol egy felnőtt se látszott, és habár ez pár, igen egyszerű oknak volt betudható, mégis beláthatjuk, nem kevés veszélyforrást jelentett a gyerek számára. Apja, a mindenkivel lekezelően viselkedő, hitében megrendíthetetlen, szigorú, mindezek ellenére lányosan hosszú hajjal büszkélkedő Lucius Malfoy, hétköznap lévén munkában volt, míg felesége, a szép és ravasz Narcissa bevásárolni ment, fiát a cselédekre hagyva. Az említett 'szolgáknak' azonban se hírük, se hamvuk nem volt, így az ifjú Draco kénytelen volt egyedül szembenézni mindazzal a rengeteg veszéllyel, amit a konyhában tartott evőeszközök, kések, konnektorok, és egyéb használati tárgyak jelentettek. A szöszi figyelmét mégsem ezek vonzották, sokkal inkább a konyhapulton, neki háttal törökülésben helyet foglaló lény. Az...izé...vézna, csont és bőr testét tiszta, ám kétségkívül túlméretezett rongyok takarták, ám mezítláb volt. Magasságra nem lehetett nagyobb húsz centinél. Kicsi koponyáján vidáman lengedeztek a tányér nagyságú, hegyes kis fülek. A fiúcska óvatosan, settenkedve osont egyre közelebb és közelebb a különös szerzethez, majd mikor már közvetlenül mögötte pipiskedett, megszólalt.
- Hogy hívnak? - a váratlanul érkező kérdésre a furcsa teremtmény nagyot ugrott, s ijedten reszketve fordult meg, így megmutatva a pöttöm varázslónak az arcát. Pengevékony ajkai elváltak egymástól, ahogy a fiúra meredt. Halvány színű bőre még jobban elsápadt, sima arca megnyúlt a döbbenettől. Teniszlabda nagyságú szeme még nagyobbra nyílt, emiatt pedig egészen úgy tűnt, mintha ki akarna ugrani a számára túlságosan is kicsi üregből. Hegyes orra az ég felé emelkedett, és szája remegése elárulta, a sírás határán van. - Hogy hívnak? - érdeklődött újra a kicsi Malfoy, és félrebillentett fejjel, kíváncsian nézte a még nála is apróbb lényt.
- D...Dobby... - érkezett meg dadogva, cérnavékony hangon a remegő válasz, mire a szöszke elmosolyodott.
- Szép neved van, Dobby. - jelentette ki kihúzva magát, és igazán büszkének látszott, amiért ilyen frappáns dicséretre futotta tőle. - Te mi vagy? - faggatta tovább az izét, aki az előző bóktól piros arccal válaszolt.
- Dobby házimanó, Uram! - hajolt meg udvariasan, továbbra is vinnyogva. Draco ezen elcsodálkozott.
- Ne uramnak szólíts! - emelte fel mutatóujját szigorúan, mintha valami roppant fontosat készülne mondani. - A nevem Malfoy. Draco Malfoy. - és kinyújtotta a kezét. A manó pár másodpercig hezitált, de az udvarias bemutatkozást elfogadva, enyhén reszketve ugyan, de megragadta a felé nyújtott jobbot.
- Dobby nagyon örül, hogy megismerheti! - fejezte ki őszinte boldogságát a találkozásra irányulóan, majd ismét lehuppant, ezúttal a fiúval szemben.
- Hogy kerülsz ide? - azt hiszem senki sem lepődne meg, ha azt mondanám, hogy a kobold úgy érezte magát, mintha inkvizítornál lenne éppen. De nem mondom. Mert nem így volt. Sőt, az igazság az, hogy Dobby nagyon is élvezte, hogy a figyelem középpontjában lehet. Ezúttal.
- Dobbyt Lucius Malfoy gazdám hívta ide. Dobby lesz ennek a háznak a gondviselője. - sipákolta roppant lelkesen, és szája a füléig ért.
- Egy háznak miért kell gondviselő? - értetlenkedett leginkább saját magában a gyerek, és azt se vette észre, hogy hangosan kimondta a szavakat. - Hány éves vagy? - függesztette szürke szempárját beszélgetőpartnerére, aki zavartan kezdte húzogatni ruhája, márha a gönceit lehet ruhának nevezni, szegélyét.
