- Aludj jól Kincsem! - nyomott még egy puszit gyermeke homlokára a magas, széparcú nő, mielőtt felállva annak ágya mellől, el nem indult a szoba ajtajának irányába. Az alig ötéves kislány félresöpörte hullámos tincseit, amelyek csakúgy, mint az anyjának, tejfölszőkén ragyogtak, a homályos világítással ellátott szobában, kis kezével megkeresve a takarót, méginkább magára húzta azt, arcát pedig a párnába fúrta, de azért fél szemmel követte gyámja minden lépését.
- Mesélj nekem valamit! - kérte, kissé talán szándékosan elvékonyított hangon. A fiatal hölgy keze már a villanykapcsolón volt, mikor a kicsi száján kiszaladt a kérés, de azt meg hallva rögtön le is engedte vékony kacsóját, és mosolyogva fordult meg, hogy aztán lassan visszasétálva a mellé, lehuppanhasson a bútorra.
- Mit szeretnél Kincsem, mit meséljek? - kérdezte kedvesen, mire a pöttöm szemei azonnal lelkesen csillogni kezdtek, s megfeledkezve fáradságáról rögtön fel is ült. Ám mielőtt még megszólalhatott volna, az ifjú háziasszony intőn felemelte egyik mutatóujját. - De ne a leghosszabbat választd! Ma este még aludnod is kell, tudod? Mert ha nem pihensz eleget, holnap egész nap fáradt leszel, és akkor hogyan fogsz játszani, hm? - cirógatta meg a lányka kipirosodott arcocskáját, mire az felkuncogott.
- Ne aggódj Mama! Rövid lesz! - a nő látszólag megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Na hadd halljam a kívánságod! - nevetett, és a gyerek nem is várakoztatta sokáig. Néhány röpke másodperc gondolkodás után, lelkesen kiáltott fel.
- A kedvencemet! A kedvencemet! - kezdett el térdeivel rugózni az ágyon, mire a nő még jobban kacagott.
- Rendben, rendben, hozom már! - somolygott, és a szöszke fejet megsimítva állt fel, hogy aztán a könyvespolchoz sétálva, levehessen arról, egy vékonyabb, bőrkötéses könyvet, aminek borítóján szép rajz volt, egy lószerű állatról, alatta pedig igényesen megfestett, kacskaringós betűkkel ez állt: Thestralok kertjében. - Biztos, hogy ezt szeretnéd? Tudod, hogy van ennél vidámabb mesénk is. - figyelmeztette még utoljára gyermekét Pandora Lovegood, ám az megingathatatlannak bizonyult. Karjait sértődötten összefonta mellkasa előtt, alsó ajkát előretolta, szemöldökét összehúzta, és igyekezett dühös arcot vágni. Ez fiatal kora ellenére egész jól sikerült.
- Ezt szeretném! - közölte szemét lehunyva, morcos hangvételen.
- Jó van, azért nem kell duzzogni! - tűrt a kislány füle mögé egy kósza fürtöt a nő, majd nagy levegőt véve kinyitotta a kötetet, és belekezdett a sorok olvasásába.
- Egyszer volt, hol nem volt, sok-sok mérföldre innen, és még azon is túl, élt egy kislány. Pont mint te. Csak ő idősebb volt nálad néhány évvel. Ugyanolyan szép, jószívű, és kedves volt, mint ahogy te is, ám neki nem adatott meg a családban élés öröme. Egykeként testvérekre nem számíthatott, szülei egészen pici korában estek el, még egy régebbi varázslóháborúban, nagyszülei pedig már idősek voltak, nem tudtak volna gondoskodni róla. Így hát a lány árvaként rótta az utcákat, falvakat városokat. Nem volt hol laknia, a szabad ég alatt aludt, minden este. Sokszor fázott, hiszen szakadt rongyai nem nyújtottak valami alapos védelmet az éjszakai fagyok ellen. Éhes is sokszor volt, örült ha talált valahol egy-egy fél cipót. Az emberek között, sehol sem találta a helyét. A muglik különcségei miatt nem fogadták be, míg a varázslók szegényes ruházata okán kerülték. A lány mégis boldog volt, hisz ha nem is volt meg minden, amit kívánhatott volna magnak, azt a keveset tudta értékelni. Mindenkire, aki mellett csak elsétált kalandozásai során, rámosolygott, hátha ezzel örömet tud vinni mások életébe, ha már ő magának nem jutott. Elvétve ugyan, de azért akadtak, akik visszonozták a kedveskedést, ám az emberek többsége csak komoran ment tovább, még csak rá se néztek. Ha pedig mégis, csupán felvonták a szemöldöküket. Miért mosolyog ez a gyerek? Milyen rongyosak a ruhái. Milyen piszkos. Milyen szegény Biztos akar valamit. Gyorsan menjünk tovább, mint akinek olyan sietős. Gondolták a járókelők, és így is tettek. A lány ugyan nem értette a viselkedésüket, viszont észrevett valamit, ami sokaknak elkerülte a figyelmét. Hogy az emberek nagy része, rendelkezzenek mágikus erővel, vagy legyenek varázstalanok, kortól, hovatartozástól, illetve nemtől függetlenül, nem boldogokok. Egyikük sem. És ha mégis, akkor sem mutatják ki azt mások előtt. Miért? Zakatolt a kérdés a lány fejében, így mikor egy kisebb mágusok lakta faluba keveredett, megszólított egy járókelőt. Az, ugyan nem szívesen, de megállt, és meghallgatta a gyerek kérdését.
