A feketehajú srác, vagy inkább már fiatal férfi, céltalanul sétált a fehér színben pompázó, leginkább a Kings Cross-ra emlékeztető állomáson, keresztül kasul. Nézelődött jobbra, balra, habár túl sok látványosság nem akadt, s unalmában, amitől úgy tűnt nagyon is szenved, hatalmasakat sóhajtozott. Mikor már vagy ezredjére futtatta végig tekintetét a világos padlón, falakon és a váróhelyként szolgáló székeken, úgy döntött a másodpercek, s ezáltal a percek és órák számolásával üti el az időt. Fogalma sem volt arról, hogy hogyan került ismét ide, ahol évekkel ezelőtt tett, egy igen rövid, lelkében mély nyomot nem hagyó látogatást, s azt se tudta elképzelni, hogy miért egyedül, vagy, hogy mikor tud újra elmenni innen. Mindenesetre a számolgatás kifejezetten jó ötletnek tűnt, így továbbra sem állva meg, magában kezdett halkan motyogni.
- Egy, kettő, három... - kezdett bele, s elmélyülten tanulmányozva cipőjének orrát, teljesen belemerült a számok csodálatos világába. Maximálisan elvesztve időérzékét, és tájékozódási képességeit barangolt a végtelen méretekkel rendelkezőnek tetsző helyen, lehajtott fejjel, így nem is csoda, hogy nem vette észre, az eszeveszett sebességgel feléje vágtató alakot.
- Harmincháromezer-ötszázkilencvenkilenc, harmincháromezer-hatszáz, harmincháromezer-hatszáz-egy, harmincháromezer-hatszáz-ket...MI A...?! - kiáltott fel elakadó lélegzettel, mikor valaki, teljes erővel, orkánokat is megszégyenítő lendülettel vetette rá magát, s nem kevés súlyával döntötte is le a lábáról. Nem találva időben támasztékot hanyatt esett, s csak az óvta meg gerincét a csúszós, sima felületű, ám kétség kívül márványkemény padlóval való találkozástól, hogy letagadhatatlanul kiváló reflexeinek köszönhetően még időben maga alá tette karját, így igaz hogy mindkét könyökét jócskán megütötte, mikor rájuk esett, de legalább egyik legfontosabb csontját megóvta. Ám alig érték karjai a talajt, már ki is csúsztak alóla, ami nem is csoda, hiszen a szokásosnál kétszer nagyobb tömeget kellett volna megtartaniuk, s ezúttal, igaz jóval kisebb távolságról, de menthetetlenül a hátára esett. Fájdalmasan szisszent fel, s az sem sokat javított helyzetén hagy mind hasára, mind mellkasára szenvtelenül rátehénkedett a valaki, aki egyébként úgy csüngött nyakán karamboluk óta, mint egy szeretethiányos, évtizedek óta ölelésre vágyó koala, s az ifjú Potter, megérezve pólójának ujján a nedvességet, már sejtette, hogy a belé karoló sír, s ezt a feltételezését csak alátámasztotta a rázkódó váll, és a halk szipogás.
- James... - nyögte elhaló hangon a koala, és nevét meghallva a fiú engedve kíváncsiságának, eltolta magától, már amennyire tudta, a belé kapaszkodót. De mikor megpillantotta annak könnyben úszó, mégis boldog arcát, még a szava is elakadt. Semmit sem változott. Ugyanazok a szelíd, játékosan csillogó, barna szemek, a változatlanul göndör, vállig érő, fekete haj, a határozott vonások, a szépen ívelt száj, az éles arccsont.
- Sirius? - mondta ki a csillagkép, és egyben legjobb barátja nevét is hitetlenkedve, miközben megpróbált a másik súlyától, és a tüdejét összeszorító vasmaroktól oxigénhez jutni. Az válaszul csak ismét a szemüveges mellkasába fúrta arcát, s most már, felismerve kilétét, Potter is átkarolta őt. Így maradtak hosszú óráknak tűnő pillanatokig a földön, félig ülve, félig feküdve, és habár nem volt a legkényelmesebb pozíció, egyiküknek sem akaródzott megszakítani a kapcsolatot. Ám egy idő után, már ha választ akartak kapni a fejükbe özönlő kérdésekre, kénytelenek voltak elengedni egymást.
- Ne haragudj csak... - kezdett bele a varázsló, szemét törölgetve. - Olyan rég láttalak, és...Merlinre ha tudnád mennyire hiányoztál! - nevetett fel a fejét rázva, s hátradőlve a fenekére ült.
- Semmi gond, Tapmancs! - vigyorodott el James, régi becenevén szólítva haverját, s ő is egy valamivel kényelmesebb testhelyzetbe tornázta magát. - Nekem is hiányoztál! - biztosította hasonló érzéseiről a másik varázslót, miközben megigazította orrán az akció közben kissé félrecsúszott szemüveget. Pár másodpercig csak vigyorogtak egymásra, mint a tejbetök, de végül úgy tűnt, a feketehajú kapcsol gyorsabban, mert szemöldökét összehúzva kezdte el masszírozni halántékát. - Egyébként, hogy kerülsz ide? - kérdezte, mire a másik arca egyből elkomorodott, s ezt félreértve Ágas szabadkozni kezdett. - Ne értsd félre! Nagyon örülök, hogy itt vagy csak...- hagyta félbe a mondatot, és kérdőn nézett fel vele szemben ülő barátjára.
