Love Paint [[Hungarian Nu'est ff.]]

10.rész - Együtt fog fájni mindnyájunknak

Idegesen kopogtattam a padomon és vártam, hogy Rosie megérkezzen. Nem az a kapkodós fajta, mindig nyugodtan dolgozott. A rajzai is kifinomultak voltak, de legfőképpen egyediek. Nem ragaszkodott annyira a valósághoz, mint én, inkább arra törekedett, hogy a saját magam módján adja vissza, amit látott.

Egészen idáig az egyetlen társasága a legjobb barátnője volt, aki pár hete elköltözött a városból, mivel kapott egy lehetőséget egy sokkal nevesebb, művészeti sulitól. Egy percig sem hibáztatom, hogy élt a vele.

Halkan köszönt, amikor belépett a terembe, majd a maga csöndességében pakolt le a padjánál. Fekete haját most is két fonatba fonta és az elmaradhatatlan, hatalmas szemüvege is rajta volt.

Ceara tanakodva nézett rám. Beavattam a dolgokba, akárcsak tavaly. Sokkal könnyebb vele megtennem ezeket, mint egyedül.

Mély levegőt vettem, majd felálltam a helyemről és határozottnak tűnő léptekkel haladtam Rose irányába. Ceara szorosan követett és megpróbált elfogadható, nem műmosolyt varázsolni az arcára. Ő tipikusan az az ember, akinek bár sok ismerőse van, gyűlöl megismerni embereket, mert tart tőle, hogy rosszul végződhet.

- Hali, Rosie - pattanok fel az asztalára. Hatalmasra kerekednek a szemei, úgy néz fel rám, kissé esetlenül. - Hogy vagy?

- K-köszönöm, jól. Ti? - pislog ránk, Ceara arca pedig megenyhül.

- Szuperül - vigyorodik el. - Nem érzed magad túlságosan egyedül? Holnap ehetnél velünk.

- Tessék? - Amikor azt hittem, hogy ennél jobban nem lepődhet meg, akkor tévedtem. - Miért?

- Miért ne? - kontrázok rá.

- Hát... - esik gondolkozóba.

- Ugyan... Lesz egy kis társaságod legalább! Jó lesz ez, na! - simítom végig a vállát nevetgélve, majd egy aprót intek és kisétálok a teremből, Cearaval karöltve.

Egyenesen a végzős, színészetisek terme felé száguldok, szinte bombaként robbanok be és csapódok Baekho padjához. Élesen a vállaiba markolok, mögé lépkedve, mire összehúzza magát és várja az ítéletet.

- Rosie szörnyen nehéz eset! - kezdtem a mondókámba. - Totál hülyének nézett!

- Hát..

- Ő is ezt mondta... - forgatja Ceara a szemeit.

- De, most komolyan... Jól nézel ki, rendes vagy, van humorod, meg jóformán mindened, akkor mégis mi a tökömért nem tudsz odamenni hozzá és elhívni a bálba? - sóhajtok, visszasétálva elé.

- Szégyellős vagyok - fordul el, kisfiús zavarral.

- Istenem, DongHo... - csap a homlokára barátnőm, mire mind nevetésben törünk ki.

Délutánig eluntam az életem, az utolsó hetek nem a legizgalmasabbak a suliban. Egyik órán Rennek üzengettem, a másikban meg JongHyunnal, annyira nem érdekelt a jövő évi anyag felvázolgatása. Suli után viszont átmentem SonMihoz, aki szinte követelte, hogy ma menjünk ruhát nézni. Fogalmam sem volt, hogy miért erősködik ennyire, de mivel amúgy sem volt jobb dolgom, így belementem.

Nem mentünk messze, csak egy kicsit a város bentebbi részébe. Arrafelé elég sok ruhaüzlet van, gondoltam, ha az elsőbe nem is találunk semmit, a következőbe biztosan. Ez így is történt, hiába nézelődtünk fél órát az első boltban, egyik se tetszett, vagy éppen túl nagy volt rám. Mostanában fogytam, pedig eddig sem voltam kövér, sőt semmiféle túlsúlyom nem volt. A következő üzletben több szerencsénk volt, sőt, egész szép darabok voltak ott. Mégsem ez érdekelt elsősorban, hanem hogy SonMi méretében is láttam egy csomó jópofa ruhát, amit a korabeliek hordanak.