Love Paint [[Hungarian Nu'est ff.]]

11.rész - Ne mondd ki!

[[Most akkor kezdhetek magyarázkodni. Sosem hagytam még ki ennyi időt írásban, de egyszerűen nem volt ihletem. A nap huszonnégy órájában meg volt nyitva a wordben a 11.rész, hogy hátha eszembe jut hozzá valami, de egyszerűen se kép, se hang nem volt hozzá. Szóval átvariáltam az egészet, ami azt eredményezte, hogy pár rész múlva vége. Meg lehet kövezni, megérdemlem:') Most viszont jó olvasást kívánok, véleményekért továbbra sem haragszom (sőt, kifejezetten jól jönne):') ]]

A bál napján minden a feje tetejére fordult, a szó szoros értelmében. Hála a jó imidzsünknek, sikerült rábeszélnünk az igazgatót, hogy SonMit is elhozhassuk. Ez már eleve furán jött ki, hiszen tudtuk, hogy el fognak terjedni a különféle, idegesítő pletykák. Erre Baekhonak volt egy nagyon jó tanácsa, méghozzá az, hogy amég tudjuk, hogy ezek a pletykák nem igazak, addig ne is vegyük őket figyelembe.

A bál előtt pár órával SonMit elhoztam hozzánk, hogy hagy készülődjön velünk, lányokkal. Ceara a haját kontyolta, Rosie a cipőjével bíbelődött, aminek ugyan kis sarka volt, de számára még így is szokatlan, én pedig SonMi ruhájának a masniját kötöttem meg. Közvetlen ezután bíbelődtem még egy kicsit magammal, majd összeszedtük a sátorfánkat és elindultunk a bál felé.

A fiúkkal a suli előtt beszéltük meg a találkozót, így egészen addig magunk voltunk.

- Nyugi - lököm meg Rosie vállát játékosan az enyémmel. - Baekho egy szörnyen rendes ember, nem lesz semmi baj - mosolygok rá bíztatóan.

- Tudom, de mégsem tudom rávenni magam, hogy ne izguljam halálra magam - neveti el magát kínosan.

- Eryn, az akarom, hogy együtt járj a bátyámmal - SonMi a világ összes komolyságával néz rám. Ha éppen vizet ittam volna, most tuti kiköptem volna a meglepettség hatására.

- T-tessék?!

- Jól értetted - kacarászik. - Figyelj, tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, de...

Ceara és Rosie csendben hallgat, nekik eléggé új a helyzet. Ren mindenkit beavatott a dologba, bár közel sem volt olyan egyszerű számára. Nagyon nehezen küzdte le a szavak erejét és össze-vissza hadovált és végül JongHyun volt az, aki világossá tett mindent.

- Azt akarom, hogy boldogak legyetek - Ez szíven ütött, meg kell, hogy mondjam. Nem tudtam neki mondani semmit sem, csak bólintottam egyet. Úgy éreztem, ha egyetlen szót is kibökök, akkor elbőgöm magam és onnantól kezdve nem tudtam volna erős maradni.

A sulinál a fiúk egymást nyúzták - helyesebben szólva Minhyun és Aron -, miközben ránk vártak. Az érkezésünkre felkapták a fejünket, majd elvigyorodtak.

- Azért ennyire feltűnően ne - neveti el magát Ceara és csókot nyom a párja ajkaira.

SonMi a bátyja nyakába ugrik, miközben én köszönök a lányoknak, akik JongHyunnal és Aronnal érkeztek. Nem mondom, hogy öribarik leszünk. Kimondottan csak azért vannak itt, mert utána felvághatnak vele, hogy velünk lógtak. Már az nem tetszett, ahogyan Rosiera néztek.

Fura volt a ruhám szoknya része, mindig térd fölé érő darabokat veszek fel.

Ren halvány mosollyal az arcán fogta meg a kezem, ami kellemes bizsergéssel töltött el. Belépkedtünk a tornaterembe, ami most egy hatalmas bálteremmé lett alakítva. Aron kitűnő munkát végzett, gyönyörűen festett az egész.

- Nem vagy semmi! - ölelem át a vállát, mire összeborzolja a hajam. - Hé! Tudod mennyit szenvedtem vele?!

- Nem baj! - röhög.