Love Paint [[Hungarian Nu'est ff.]]

12.rész - Megfestettem a szerelmet [VÉGE]

A bál utáni hetek életem legszebb hetei voltak. Bár még életem nagy részét nem éltem le, de ezt az egyet biztosra mondhatom. Annyira nyugodtak voltak és békések, hogy amikor visszagondolok rá kellemes megnyugvás árad szét az egész testemben. Pontosan ezért nem értem, hogy hogyan végződhetett így.

Mindenki sürgött-forgott, a ballagásig már csak két óránk volt és még egy csomó minden hiányzott a díszítésből. Egy kosár vörös rózsával rohantam fel a lépcsőn, kikerülve néhány, a korlátot díszítő diákot, hogy minden ballagó padjára tegyek egyet. Szerencsére gyorsan haladtak a munkálatok, hiába volt nagy az iskola. Gyorsan leraktam egy-egy szál rózsát minden padra, majd rohantam is vissza az udvarra. Ren és Minhyun éppen a székeket pakolták, szóval vissza akartam menni hozzájuk.

- Oh, gyorsan végeztetek - pislogok meglepetten a szabályos sorokban elhelyezett székekre. - Pedig nem is kicsi az udvar.

- Segítettek az alsóbbévesek - biccent egy csapat állatkodó srác felé, akik egymás baseball sapkáit dobálják.

- Áh, így már értem - nevetem el magam. - Akartam kérdezni - fordulok Ren felé. - SonMi hogy bírja a kórházat?

A kislány immár ötödik napja fekszik egy kórteremben, egy hosszabb kezelésre, ami egy időre stabilizálhatja az állapotát. Ezalatt az öt nap alatt kétszer hozta ránk a szívbajt, ennyiszer lett rosszul. De hála a jó égnek, most jól van.

- Már nem nyűglődik annyit - mosolyodik el halványan. - Holnap kiengedik, így most boldog.

- Múltkor megígértük neki, hogy elvisszük az állatkertbe, lassan meg kéne majd venni a jegyeket - nyújtózik egyet Minhyun.

- Még jó hogy szólsz! - helyeselek. - Délután rá is fogok guglizni.

Az ofő nemsokkal később felterelt minket a termeinkbe, hogy mostmár üljünk meg a hátsó felünkön és várjuk a végzősöket. Cearával még gyors átöltöztünk a mosdóban, majd elfoglaltuk magunkat a ballagás kezdetéig. Tekintve, hogy már mindkettőnknek van párkapcsolata, volt miről beszélni. Bár kicsit késve, de Rosie is bekapcsolódott hozzánk, akit csak bíztattunk, hogy előbb-utóbb úgyis összejönnek neki a dolgok Baekhoval.

Amint az első csengő felszólalt, mind megálltunk a padunk mellett. Ideje elbúcsúztatni Jonghyunt és Aront. Mondjuk Dongho is ballag, de ő még marad egy évet.

Belegondolva, fogalmam sincsen mihez kezdek majd magammal, ha ők már nem lesznek itt. Teljesen hozzászoktam, hogy a nap huszonnégy órájából minimum tizenkettőt egymás nyakán töltünk. Ez ezentúl pedig nem lesz így. Bár lehet jobb is így, ha értitek mire gondolok. Ha Jonghyun kevesebbet lát, lehet, hogy minden visszaáll a régi kerékvágásba és beleszeret valaki másba.

A csengő kétpercenként újra felszólalt és ez egészen addig így ment, amég a végzősök énekelve útnak nem indultak.

Egyre csak erősödött a hangjuk, mikor a termünk közelébe értek, amikor pedig beléptek már tisztán lehetett érteni a szöveget is. Jonghyun egy pillanat erejéig rám nézett, majd elmosolyodott. Ezt eljátszotta Cearával is, csak ők fintorogtak. Tipikus. Aron arcáról le sem lehetett kaparni a vigyort, büszke volt magára, hogy végigcsinálta a sulit. Baekho pedig csak ment a többiek után, neki ez az egész nem számított annyira.

Belegondolni is rossz, hogy mennyire fog ez hiányozni.

A végigvonulás után elhangzott egy utolsó csengőszó a ballagók tiszteletére, az osztályok pedig leözönlöttek az udvarra.

Dögmeleg volt, az egyetlen mázlink az az volt, hogy az osztályunk a fák árnyékában állt.

- Megfővök - sóhajtott Minki, nem messze tőlünk, Minhyun mellett álldogálva. Az ő osztályuk már nem volt annyira szerencsés, mint a mienk.