For you /Befejezett/

19.Fejezet

*Másfél hónappal később*

Ismét be zárkóztam a házba, midig ezt csinálom, ha van valami. emlékszem kiskoromban fél napig be voltam zárkózva a ruhásszekrénybe, mert valamin megértődtem. Azt hiszem azon, hogy nem kaptam egy kiskecskét, pedig nagyon akartam, és egy lámát is, meg macskát is, de egyiket sem kaptam meg. Most legalább nem lát senki. Eléggé gyengének érzem magam. Kaptam gyógyszereket, de ez nem kezelés csak a tüneteket nyomja el egy bizonyos szinten. Csengetnek, biztos Spencer az. Most nincs, hozzá kedvem szeretem, de nincs kedvem a sajnáló tekintetét bámulni, de közben hiányzik. Újra csengetnek.

- Jól van már! Megyek... - Az ajtóban Fix állt, szemei könnyesek voltak, pirosok. nem mondott semmit csak a nyakam vetette magát és szorosan ölelt. Olyan nekem, mint egy testvér, és most neki is fájdalmat okozok bár nem szándékosan. Érzem, ahogy remeg, érzem, ahogy a pólót, ami rajtam van, könnycseppek átáztatja, kellemetlen érzés. Lassan eltolom magamtól, ránézek, nem mondok semmit, beengedem, Ő helyet is foglal, az egyik fotelban főzök egy teát, jó citromossat. Hm, elmosolyodok, a polcon az a kis rénszarvasos bögre, amit még anno tőle kaptam karácsonyra, észre sem vettem eddig azt hittem már rég összetört.

A tea kész, el öblítem a fixtől kapott bögrét, merek bele teát, oda viszem neki, majd kiviszem neki s leülök vele szemben lévő fotelba,

- Amy! Én sajnálom.

- Mit? Nem tehetsz te semmiről. igy alakult, lehetne rosszabb is. Legrosszabb esetben van még 2 évem, és ha választok a kezelések közül, akkor az is lehet, hogy túl élem. De...

- De?

- De, mi van ha igy lett megrendeltetve? Ha igy kell ennek lennie? Ha az én utamnak itt vége lesz?

- Ne beszélj már hülyeségeket! – Emelte fel a hangját, majd könnyek kezdtek el záporozni a szeméből. – Neked nem lehet itt vége. Hisz csak most kezdődött el. Emlékszel, amikor ugyanott ültél és sírtál nekem Spencer miatt? Akkor is azt mondtad, hogy nincs esély, mert csak nem is bagózik feléd. ÉS most mi van veletek?

- Szeret, és én is szeretem tiszta szívemből.

- És te amúgy sem hiszel a sorsban. Vagy igen? És mióta?

- Nem tudom...

- Küzdened kell. Érted? – Nem válaszolok semmit.

Persze könnyű azt mondani az embernek, hogy küzdenie kell. Mindig is könnyebb volt! Senki Nem érzi át most a helyzetem. Senki nem ért meg. Ez nem csak egy olyan átlagos betegség, amit az emberek könnyen legyőznek, nem egy megfázás. Ez rák. Még a neve is undorító és legyőzhetetlen. Nem éreztek még ilyet. Érzem, ahogy fal belülről, ahogy darabokra hullok szét, ahogy egyre nehezebb vennem a levegőt. Arra gondolok minden pillanatom, akár az utolsó is lehet. Nem akarok meghalni, de az idő csak meg én pedig nem lépek semmit. És hogy miért nem? Mert félek! Félek, hogy ha elkezdem a kezeléseket, remény lesz bennem és csalódnom kell. Félek, hogy olyan változásokon megyek majd keresztül, amit nem fogok tudni majd kezelni.

- Spencerrel mi van? - Kérdezte nyugodt hangon.

- Semmi. Mi lenne? Lassan egy hete nem láttam. nem is akarom látni nem, akarom, hogy így lásson.

- Miért kínzod magad?

- Nem kínzom magam, csak kímélem a környezetemben élőket. Amúgy is mostanában eljárkál az egyik barátnőével, akit még mindig nem mutatott be.

- Ez érthető, próbál nem csak erre a szörnyűségre gondolni. Vagyis.

- Igen ez az. Szörnyűség, viszont ha nem haragszol én fáradt vagyok.

- Oh persze. Állt fel, kabátját a fogasról elakasztotta majd adott egy hosszú ölelést és elment.

Én a kanapéhoz vánszorogtam magam, majd hanyatt feküdtem és bámultam újfent a plafont. Minden nap ezt csinálom majd álomba sírom magam. Most jó lenne, ha Spencer velem lenne. Úgy kisírnám magam neki, de nem lehet. Muszáj erősnek mutatnom magam, előtte nem törhetek össze csak előtte nem szabad, nem tehetem vele, hisz akkor olyan nagy fájdalmat okoznék, amit soha nem tudnék megbocsátani magamnak.

Ismét csengetnek. Nincs semmi kedvem felkelni, inkább tovább bámulom a plafont, ha megunja ugy is elmegy.

- Amy! Nyisd, ki kérlek! Spencer vagyok és tudom, hogy ott vagy bent. kérlek!

A szerelmem hangja, hát persze. Még a nevét is mondta! Hiányzott már hangjának bársonyos simogatása.

- Gyere, be gyorsan nehogy megfázz. – mondtam neki, majd beljebb engedtem, hozott magával egy piknik kosarat. Nem tudom ilyenkor minek, de ő mindig is egy furcsa személy volt.

- Köszönöm. – mondta, majd nyomott egy puszit ajkaimra. – Nos, arra gondoltam piknikezhetnénk egyet, ha van kedved.

- Ne haragudj Spencer, de sötét van már, hideg is van kint. Nem akarok elmenni.

- Ki mondta, hogy el kell mennünk?

- Tessék?

Megfogta a kosarat, letette a kandalló elé kivett belőle, egy plédet leterítette, majd szendvicseket, vett ki egy pár banánt, és egy üveg Rosét.

- te teljesen bolond vagy szerelmem.

- Csak miattad, hajolt közelebb és csókolt meg.

Hamar bepuszítottuk a szendvicseket, vagyis, én. Hiszen ma még nem is ettem semmit. Kicsit el is szégyelltem magam, amikor a 6. szendvics után boldogan dőltem ki. Ő pedig csak akkor fejezte be a másodikat. Később tudtam, meg hogy a reggelinek szánt kaját is megettem. „Sebaj, a lényeg hogy jól laktál" Csak ennyit mondott cuki mosollyal, majd nyúlt a borosüveghez mire el kellett vennem a kedvét tőle, mivel én gyógyszereket szedek.

Az este további részében csak feküdtünk egymást bámulva. Volt egy pillanat, amikor el kellett kapnom a fejem, mert a sírás folytatgatott. De sikerült legyűrnem. Majd mindketten elaludtunk a kandalló elött. Fél álomban éreztem, ahogy betakar és hozzám bújik jó szorosan, néha egykét szipogását is hallottam. Akkor szorosabban öleltem és végül igy aludtunk el.

*Nos emberek nehéz szívvel de közelítünk ennek a végéhez is. Terveim szerint Január végén lezárom. Hogy most 4 vagy 14 fejezet lesz azt nem tudom, de inkább ez elöbbi. Remélem tetszik. Ha igen dobj egy csillagot. :) *