Történet egy gyilkosságról

Erdei bújócska

Valami elsuhan mellettem, aztán végigsimít a vállamon.
- Ébredj! – Szólít meg. – Gyerünk Spenc! – Rángat meg a vállamnál fogva.
Pislogok egy párat, és csak utána válik élessé, amit látok. Will az.
- Jesszusom! – Mormolom halkan és felülök az ágyamban. – Te meg mit keresel itt? – Túl korán van ahhoz, hogy felfogjam, amit látok nem túl racionális.
- Csak azért jöttem, hogy emlékeztesselek, ne halgass az apácákra, de a megérzéseidre meg végképp ne! Tudom, a nővérek kedvesek veled és jók a megérzéseid, de kérlek! Kerülj mindent, ami zárt és sötét, a világosban és nyíltságban keress megoldást! – Mondja titokzatosan, én meg próbálom megjegyezni, amiket felsorolt.
- Ezzel mégis mire célzol? – Kérdezem értetlenül meredve rá.
- A lényeg, hogy ne nyúlj a telefonokhoz, és kerüld a sötét és kihalt helyeket, mert ott semmit nem találsz! – Fejezi be, majd megindul az ajtó felé. Csak nézem, ahogy kisétál.

Furcsállva nyitom ki a szemem, mert ismerős illatot érzek, de mellé egy kis hullaszag is társul. Felállok és megpillantom az ajtót, ami nyitva van. Pont úgy, ahogy Will hagyta. De hisz ő meghalt. Becsukom az ajtót, gyorsan felöltözöm, fésülködök és elindulok kifelé. Még csak 6 óra körül lehet, de a nap fénye már rózsaszín eget varázsolva kúszik be az ablakon. Körültekintek, de sehol nincsen senki. Egy raktárajtóhoz megyek, amikor lépteket hallok a lépcsők tetejéről, majd egy ajtó nyikorgása és halk csukódása visszhangzik végig a folyosón. A lépcsőhöz lépek és felrohanok, majd megpillantom az esetleges ajtót. Gyorsan kinyitom és kilépek a tetőre. A párkányon csak annyit látta, hogy egy sötét szőke hajtincs kilibben egy fekete kapucni takarásából, aztán eltűnik az alak, mégpedig lefelé. A tető széléhez futok, leguggolok, de már nem látok senkit.
Még 10 percet eltöltök azzal, hogy a környéket kémlelem, de végül elindulok befelé. Óvatosan csukom be az ajtót. Leosonok a lépcsőn és az ebédlő felé veszem az irányt. Már lehet érezni a friss kenyér illatát. Egy megterített asztalhoz lépek és elmerülök gondolataimban, észre se veszem, hogy a késsel játszom.
- Szervusz, Kedvesem! Hogy hogy ilyen korán? – Zökkent ki egy kedves hang, mire megfordulok és a késsel védem magam, ezesetben Eugenie nővértől.
- Ööö...... Elnézést, én csak...... – Leengedem a kést és visszateszem az asztalra, ahová való.
- Semmi baj, csak védekezett, nem támadt, ez nagyon fontos. Megzavartam egy gondolatmenetet, ugye? – Kérdezi azzal a tipikus mindent tudó nézésével.
- I-igen. – Felelem.
- Esetleg a barátjáról lenne szó? – Trafál bele a közepébe.
- De...... Nővér, a halottak nem jönnek vissza, ugye? – Minden reményem az apáca és a hite.
- Ez egy nagyon bonyolult kérdés, Drágaságom. – Válaszol elgondolkodóan. – Akiknek nincsen helyük e világban, vagy már mindent megtettek, amit tenniük kellett. De vannak, akiknek itt ragadt valakijük, valamijük, vagy még nem végezték el dolgukat, esetleg valaki a segítségükre szorul. De a rossz szellemektől nem kell félnie, mert azokat csak a hitetlenek éltetik fantáziájukban. Az Úr mindent lát, és mindig óv minket. Gondoljon erre! – Egy halkan kattogó fali órára pillant. – Mindjárt háromnegyed hét, ideje felkeni. – Kacsint egyet, majd kisétál a teremből.
Két perc múlva az apácák (Isten tudja honnan) elkezdenek özönleni és minden folyosót beborítanak. Pár perccel később pedig a többi beteg is megérkezik az ebédlőbe. Egyáltalán nem olyanok, mint amilyennek képzeltem őket, olyanok mint én. Arcukon látszik, hogy sok megpróbáltatáson mentek keresztül. Letelepedem a mellettem lévő asztalhoz. És másodpercekkel később megjönnek a többiek is. Két fiú és egy lány, kb 25 évesek lehetnek.
- Sziasztok! Spencer vagyok. – Kezdem az ismerkedést, mire mindannyian felém fordulnak.
- Én Mitch vagyok, ő Scott, ő meg Crystal. – Mutat körbe magukon. – Új vagy, ugye? – Vonja fel szemöldökét érdeklődően.
- Igen, tegnap jöttem a...... – Egy pillanatra megakadok, mert nem tudom, mit mondjak.
- A rendőrségről? – Kérdezi sajnálkozó tekintettel.
- Igen. – Felelem bizonytalanul. – Miből gondoltad?
- Mi is a drága rendőrök miatt jutottunk ide. Nem csináltunk olyan nagy dolgokat, de pikkelt ránk a rendőrfőnök, szóval ide kerültünk. – Megáll egy pillanatra. – De jó itt. Az apácák kedvesek és senki sem árt nekünk, csak éppenséggel, akik kimentek az intézetből, azokat a rendőrök elkapták és megölték. – Fejezi be mondandóját és kedvesen mosolyog rám, mintha egy könnyed mesét mondott volna el.
- Ühüm. Értem. – Emésztgetem a hallottakat. – De mégis miért?
- Á, csak a szokásos...... – Vonja meg a vállát. – Nem akarják, hogy kiderüljön, a főnökük, Kay, egy paraszt és még korrupt is. – Mondja unottan. – Szóval, aki egyszer ide kerül, az többet ki nem mehet. – Elvett egy pirítóst az asztalon lévő kosárból, és nekem csak most tűnt fel, hogy a többiek már régóta esznek.
Megvajaztam egyet én is, aztán vettem egy kis tojásrántottát és neki láttam a reggelimnek. Mikor mind befejeztük az evést újra Mitch felé fordultam.
- Mit lehet napközben csinálni?
- A kertet ápolni, a könyvtárban rohadni, a konyhán segíteni, orvosnak tanulni és kb ennyi, ha nem vesszük bele az unatkozást.
- Sorolta fel a lehetőségeke.
- Szuper...... Ti hova mentek? – Kérdezem, mert (értelemszerűen, mivel senki mást nem ismerek) velük megyek.
- A kertbe. Te is jössz?
- Igen, veletek tartok. – Villantok egy halvány, szomorú, mosolyszerűséget, majd mindannyian felállunk. – Hol találkozunk?
- A hátsó kert ajtajánál.
A fiúk egy irányba mennek, Crystal pedig int a fejével, hogy mi is induljunk, mikor valaki hátulról megragadja a karom. Eugenie nővér kedvesen néz rám.
- Mrs. Autumns, megbocsájt nekünk egy pillanatra? – Néz a mellette álló Crystal-re.
- Persze, Nővér. – Pár lépést hátrál, hogy pont hallótávolságon kívül legyen.
- Sikerült barátokat találnia?
- Igen. Mitch, Scott és Crystal nagyon...... kedvesek. – Jelentem ki, pedig még nem is beszéltem mindegyikükkel, sőt, nem is ismerem őket. – Aprópó, Crystal. Házas? – Szinte kiabálok, és meghökkenve ráncolom a szemöldököm.
- Igen, Scott Autumns felesége. A kertben tartották meg az esküvőjüket, mert eljegyzésük után 2 héttel kerültek ide.
- Miért, mit csináltak, amiért egy elmegyógyintézetbe kellett őket vinni?
- Betörtek egy helyre, de egyáltalán nem volt nagy ügy. – Mondja szomorúan. – Nem itt van a helyük, senkinek sincs itt a helye. Mi azért vagyunk, hogy a beteg emberek szívét megnyissuk az Úr felé, és nem azért, hogy a rendőrségtől védjük őket.
- Hova törtek be?
- Kérdezze meg őket. Én nem mondhatok semmit. Na, menjen!
Crystal-al felsétáltunk a második emeletre és kiderült, hogy három szobával arrébb lakik, a 215-ösben. Gyorsan felvettem egy barna dzsekit és már vissza is léptem a folyosóra. Bezártuk a szobáinkat és lementünk a hátsókert ajtajához, ahol a két fiú már várt ránk és közben beszélgettek. Mikor odaértünk elhalkultak.
- Hello Lányok! – Int Mitch, majd belénk karol és kivezet a kertbe.
Újra szemem elé tárult a gyönyörű rózsák látványa. Most minden tele volt a nővérekkel és a nekik segítő ’betegekkel’ (bár már nem tudom, hogy lehet-e egyáltalán használni ezt a szót errefelé). Voltak, akik kapáltak, öntöztek, gereblyézték a sárguló leveleket, melyek a kertet balról határoló erdő fáiról kerültek oda, vagy a rózsabokrokat metszették. Mitch elengedett és hozott mindannyiunknak egy-egy ollót. Aztán Scott mutatta az utat a legszebb rózsákhoz, akiket valamiért senki nem akart gondozni. Neki láttunk a munkának és nem is szóltunk egy szót sem egymáshoz. Már jó ideje csinálhattuk a monoton munkát, mikor Crystal feljajdult és elejtette a metszőollót.
- Elvágtam az ujjam! – Szisszen fel, és kezét erősen szorítja rá.
- Gyere, menjünk be a gyengélkedőbe! Elkísérlek. – Mondom gondolkozás nélkül, de csak a fejét rázza.
- Nem kell, jól vagyok, Scott majd felkísér. De köszönöm. – Mosolyodik el, majd a vér elkezd végigcsordulni a karján. – Basszus.
Scott-tal befutottak, mi meg csak remélni tudtuk, hogy még időben felérnek......
- És mond csak, Te miért kerültél ide? – Nézek Mitch-re.
- Elvileg elütöttem egy lányt, de ez hülyeség, mert nem én ültem az autómban. Persze az én ujjlenyomataimat találták meg mindenhol stb. – Nem folytatja, mert ebből már mindenki ki tudja találni a történet végét, viszont nekem nagyon ismerős a story...... – És Téged miért hoztak be?
- Mert ELVILEG lelőttem a legjobb barátomat. Csak rám kenték, mert azt akarták, hogy én legyek a bűnös, és mert az igazi tettest nem találták volna meg, de az nem mutatott volna jól a rendőrök adatlapján. – Ismertetem vele a történteket és lenézek a levágott ágakra.
- Részvétem. – Mondja sajnálkozóan.
- Köszönöm. – Újra ráfordítom tekintetem, de szemem a háta mögé fókuszál. Valami fekete mozog a sötétzöld erdőben, aztán eltűnik. – Na ne már......
- Mi van? – Kérdi Mitch rosszat sejtően.
- Mégsem vagyok hülye! – Kiáltom, majd eliramodom mellette, egyenesen a fekete alak irányába. Befutok az erdőbe, és kezemet felemelve hárítom az ágak csapásait. Újra megpillantom a fekete alakot. Átugrik egy kidőlt farönköt, én pedig utánzom. Az erdő egyre sötétebb lesz és már alig látni valamit. Megbotlik, de továbbmegy. Megcsúszom valamiben, és elvágódom a földön, de felkelek és rohanok utána. Előttünk világosság szűrődik be és a fák is ritkulni kezdenek. Belehúz és már ki is ér a ’fénybe’. Én utána, de mikor a tisztásra jutok eltűnik a szemem elől. Egy pillanatig fülelek, de semmit sem hallok. Behunyom a szemem.
- Elvesztettem. – Mondom magamnak csalódottan.
- Nem. Balra! – Suttogja egy hang közvetlenül a fülembe.
Ijedten nyitom ki a szemem, és mintha egy kék szempárt pillantanék meg magam mellett, de nincs ott senki. Balra fordulok és újra berohanok az erdő sűrűjébe. Valamit, vagy valakit hallok is előttem futni. Az ágak végigadják az üzenetet, hollétünkről. Hirtelen eltűnnek a fák és csak annyit látok, hogy a fekete alak mesterien ugrik, szinte repül. Megtorpanok, még épp időben, majd lenézek lábam elé és megingok egy szakadék szélén. Előttem tátong az 5 méteres mélység. Hátraesek és kezemen támaszkodom. A fekete alak elfut és végleg elveszítem. Feltápászkodom, leporolom magam és még nézem egy ideig a túloldalt, hátha újra felbukkan, de nem. Megfordulok, mire ott találom magam Mitch karjaiban.
- Szia Mitch! Hát Te? Követtél? – Rémülök meg a lehető legjobban és a pulzusom 300 fölé megy.
- Csak gondoltam utánad megyek. – Mosolyog, de mosolya sokkal inkább hat ijesztőnek, mint kedvesnek. Szemei kicsit tágabbra nyílnak, mint egy eddig és fejét oldalra döntve néz rám. Kirántom magam szorításából, majd végignézek rajta és megpillantok egy ismerős fekete nadrágot.
- Mikor vetted azt fel!? – Mutatok a ruhadarabra.
- Abban jöttem ki, nem emlékszel? – Kérdez vissza nagyon szótagolva.
- De, persze, már emlékszem...... – Hebegem. Valahogyan le kell ráznom, mert nagyon gyanús. De basszus, mit csináljak!? – Egy pillanat és jövök, ööö...... körül kell néznem...... az erdőben. Igen, látta valami érdekeset. – Mosolygok magabiztos látszatot keltve, de belül tudom, hogy gyenge próbálkozás volt.
- Rendben, elkísérlek. – Jelenti ki.
- Ne, ne, ne, ne, ne! Mármint, vissza kell mennünk, már biztosan keresnek. – Egyre jobban pánikolok és érzem, hogy az agyam kezd leállni.
- Nyugodtan mutasd meg, amit akartál, nem fognak keresni TÉGED. – Nyomja meg az utolsó szót és szája gonosz mosolyra húzódnak. Most fenyeget!? Jesszusom, meg fog ölni.
- De...... meg kell néznünk Crystal-t a gyengélkedőn. – Vetem be, ami eszembe jut.
- Scott ott van vele. – Vágja rá azonnal.
- De lehet, hogy segíteni kell!
- Nem kell.
- De ha nincsenek orvosok?
- Mindig vannak.
- Ha eltévedtek?
- Tudják merre kell menni.
- Pisilni kell! – Megvan a végszó és már rohanok is be az erdőbe, ő pedig a nyomomban.
Az életemért futok. Kiérek a tisztásra és megtorpanok, aztán jobbra fordulok és már suhanok is tovább. Hallom, hogy ő is megáll, és fülel. Megdermedek és nem merek moccanni sem.
- Spencer! – Kiabálja mézes-mázas hangon. – Nyugodtan ide jöhetsz, nem kell az apácákkal lenned, megszökhetsz velem. – „Kecsegtető ajánlat, de inkább megrohadok egy elmegyógyintézetben, minthogy egy erdőben haljak meg, és csak évszázadokkal később találják meg a rothadó hullám, de azért köszi.” Válaszolom magamban. Tesz pár lépést és folytatja. – Ne félj, ne bán...... – Nagy puffanás, aztán egy még nagyobb.
Rémülten kapom a kezem a szám elé, nehogy megtudjak mukkani. Bejön az erdőbe és felém tart. Lassú, jól meggondolt léptekkel halad. Megfordulok és az épület felé futok. Ő is megiramodik. Fény szűrődik be, már nem lehetek messze. Egyre közelebbről hallom a lépteit. Hátranézek, majd megbotlok egy farönkben és ma már másodjára vágódom el. Gyorsan feltápászkodom és már futnék tovább, de Mitch utolér és kigáncsol. Harmadik elvágódás, pipa.
- Spenc, ne fuss el előlem. A hangja teljesen más. Felállok, ránézek, de hátrálni kezdek.
- NE-GYERE-A-KÖZELEMBE! – Mondom szigorúan, de hangom megremeg.
- Jó, oké. Kérlek, hidd el, hogy nem ártok neked! – Az ő hangja őszinteséget sugároz. Valami megváltozott a külsején. A nadrágja! Kék farmert visel, nem fekete melegítőt. Tudtam, hogy nem feketében jött ki!
- Mitch, Te vagy az? – Teszek felé egy pár lépést.
- Persze, hogy én vagyok. – Válaszol.
- Uram, Isten...... – Összerogyok az avarban, ő pedig azonnal segítőkészen guggol mellém.
- Mi történt?
- Bonyolult. De hova tűnt a...... – Elhalkulok. Azt sem tudom, hogy valójában kiről van szó, és hogy mégis mi van Mitch-csel. Csak egy módon tesztelhetem, hogy ő e az a fiú, aki követett az erdőbe, vagy nem. – Menjünk vissza. A gyengélkedőbe, hogy...... – Direkt nem fejezem be a mondatot.
- Hogy megnézzük Crystal-t? Oké, gyere, menjünk! – Megfogja a kezem, felhúz a földről, majd kilépünk az erdőből. Hát ez könnyen ment......
Pár perccel később már a gyengélkedőben lévő ágyak két sora közt lépkedünk. Megnéztük Crystal kötését, nem volt vészes. Scott elmesélte, hogy mit mondtak az orvosok. Visszamentünk a kertbe, de engem megállított egy nővér.
- Miss Harmon, látogatója van.