Történet egy gyilkosságról

Látogató

A nővér egy ajtóhoz vezetett, a Keleti szárnyba. Kinyitotta, és nem is tudom mire számítottam, de eléggé meglepődte, mikor Jason-t pillantottam meg, a szinte üres szoba közepén ácsorogva. Fekte öltönyt visel, arcvonásai szigorúak, de amint becsukódik mögöttem az ajtó megenyhül.

- Ülj le! - Utasít és kihúz egy széket, én pedig helyet foglalok. - Gondolom nem rám számítottál.

- Hát, nem...... - Motyogom magamban és az asztalt kezdem bámulni.

- Pedig van értelme örülnöd nekem. - Mondja mosolyogva. - Mindig az asztalt nézed, vagy csak velem nem akarsz beszélni? - Felnézek rá, mire folytatja. - Kiviszlek innen.

- Mi? Hogy? - Lepődök meg.

- Egyszerűen felöltöztetünk másnak és kiviszünk. - Úgy tesz, mintha az egész semmiség volna.

- De attól még felismernek. - Ismertetem vele a tényt, miszerint Eugenie nővér kedvence vagyok.

- Nyugi, nem fognak. - Legyint.

- De mégis hogy? - Értetlenkedek.

- Majd meglátod, csak hagyd nyitva a tetőajtót, jó?

- Oké, persze. - Eszembe jut a fekete alak, aki ott távozott. - Mikor megyünk?

- Még nem tudom pontosan.

Eszembe jut, amit Mitch mesélt reggelinél és hirtelen egyáltalán nincsen olyan nagy kedvem kiszökni.

- Ugye tudod, hogyha kimegyünk innen, akkor nekem végem van. És mivel Te védesz, értelem szerűen Téged is megölnek. - Csodálkozón néz rám.

- Ezt meg honnan szedted?

- Reggelinél mondta az egyik srác.

- Oh, tényleg, akkor gondold meg, hogy hol vagy Alice, mert ez nem Csodaország, hanem egy elmegyógyintézet, tele őrültekkel. - Mondja és elrettentésül nagy szemekkel néz rám. - Ne higgy nekik!

- De ők másak! - Erősködöm.

- Jól van, Te tudod...... - Vonja meg a vállát. - Kb egy hét múlva jövünk érted, először éjjel, és reggel kiviszünk. - Mosolyog. - Most viszont mennem kell.

- Van még egy pár elintézni valóm itt, nem mehetnénk később.

- Na nehogy már egy beteg mondja meg, hogy mikor vigyem ki az elmegyógyintézetből! Tudod, hogy milyen rohadtul nehéz megszervezni!? - Ordítja el magát.

- Nem vagyok beteg. - Sértődök meg, de azért felállok és kezem a vállára téve nyomom vissza a székre. - Nyugodj le! - Suttogom.

- Bocsáss meg, de eléggé ideges vagyok, mert még egy embert sem szöktettem meg. Őszintén szólva, azért tanultam ügyvédnek, hogy legálisan szöktethessek. - Na jó, nekem tényleg mennem kell.

Feláll, de én nem reagálok, mert elakadok egy helyen: - Miért pont én? - Kérdezem, mire lenéz rám.

- Csak. - Adja meg a tömörnek nem mondható, de rövid választ. - Majd találkozunk. - Egy pillanat alatt az ajtónál terem és már távozik is, mielőtt elköszönhetnék.

A nővér bejön hozzám és kikísér a kertbe, a többiekhez.

- Ki volt az? A szüleid, vagy barátaid? - Néz rám Scott érdeklődően.

- Öm, csak egy régi ismerősöm...... - Válaszolom, mert ez a lehető legjobb, amit mondhatok.

- Aha...... - Ordít róla, hogy egy szavamat sem hiszi, így gyorsan Mitch felé fordulok, mikor lesz vacsora? - Sokára, még 4 óra.

- Amíg a RÉGI ISMERŐSÖDDEL beszélgettél, ebéd volt. - Hangsúlyozza a látogatóm megnevezését Scott.

- Le lehet rólam szállni! - Teszem fel a kezem védekezőn és inkább arrébb sétálok, a rózsalugasok alá.