Történet egy gyilkosságról

„Viszlát, örökre!"

Kevés embernek adatik meg az olyan érdekes és stresszes élet, mint nekem...... Főleg az utóbbi időben. A hajfestés, az új nevem, a szeretteim hátrahagyása, illetve elvesztése, a szökés és a sok hosszú repülőút. Még mindig magamon érzem a nővérek tekintetét, mikor kiléptünk az ajtón. Eugenie nővér...... Ő felismert, az erős smink és a hajfestés ellenére. Bátorítóan nézett rám, de volt benne valami nyugtalanító, mintha figyelmeztetni akart volna egy veszélyre. De már nem tehette meg, mert Jason határozottan megragadta a karom és becsapta mögöttem a hatalmas ajtót.
- Várj! Valamiért vissza kell mennem! – Álltam meg a lépcsők tetején.
- Nem, nem mész vissza semmiért! – Vágta rá azonnal, gondolkodás nélkül. – Most elmegyünk. Ki kell érnünk a reptérre.
- Hova megyünk? - Ráncoltam a szemöldököm.
- Berlinbe. – Feloldotta a kocsiajtón a zárat és kitárta.
Lesétáltam a pár lépcsőfokon és beszálltam. Az anyósülésen foglaltam helyet. Francisca a hátsóülésről mosolygott rám. Jason is bekászálódott és a gázra lépve hajtottunk ki az elmegyógyintézetnek nem mondható épület udvaráról.
Berlin. Egy mondatban: Karácsony egy hotelben, forrócsoki, aztán másnap hajnalban repülés Olaszországba. Velence, Firenze, és egy hónap után repülés egy apró norvég szigetre, ahol McClain-ék nyaralóján (inkább telelőjén) kívül nem volt semmi.
Majdnem elfelejtettem említeni azt az apróságot, hogy mivel Francisca-t America-ban kellett hagynunk, Jason-nel kettesben mentünk mindenhova, így bármilyen hihetetlen (igen, pont mi ketten......) a romantikát sem hagytuk otthon. Azt hiszem boldogan jelenthetem be, hogy Jason életem arrogáns, irányításmániás nagy szerelme.
- Láttam egy hullócsillagot! – Kiáltottam fel.
- És mit kívántál? – Érdeklődte.
- Azt, hogy szeress belém. – Jelentem ki minden mindegy alapon. Végülis, egyszer élünk, vagy hogy van ez......
Elismerően bólintott, majd a könyökére támaszkodva fölém hajolt és felvonta egyik szemöldökét. – De miért kívánsz olyat, ami már megtörtént? – Kérdezte mosolyogva, nekem pedig elállt a lélegzetem és nem tudtam normálisan reagálni.
- Kitakarod a csillagokat! – Suttogtam elcsukló hangon, mire csak mosolyogva rázta a fejét.
- Scarlett Spencer Harmon, hihetetlen vagy...... De ünnepélyesen be kell jelentenem, hogy győztem. – Mondta, majd közelebb hajolt és ajkaink összeértek. Először gyengéden csókolt meg, aztán szenvedélyesebben, én pedig elvesztem a sötétségben és a csillagok fényében.
Mindezt Firenze-ben. Extra romantikus volt az egész utunk, ami Norvégiáig vezetett.
De mindig eszembe jut, hogy lehet, hogy nem egy szerelemmel szeretett fiúval kéne lennem, hanem valaki mással, aki még mindig sokkal fontosabb...... Ahányszor eszembe jut Will, úgy érzem, mintha megcsalnám Jason-nel, pedig egyáltalán nem ugyan az a kategória, vagy hogy is mondjam......
Már hónapok teltek el azóta, és már kezdem felfogni, hogy többé nincs velem. Viszont éjszakánként mindig felzavar valami. Most is óvatosan kelek fel, nehogy Jason felriadjon mellettem. De persze tökéletes érzékeinek köszönhetően felém fordul és álmosan néz rám.
- Hova mész Spenc? – Kérdezi rekedten.
- Csak le a partra, mindjárt jövök. – Ígérem meg, de remélem, hogy visszaalszik.
- Rendben. Öltözz fel, vagy vigyél egy pokrócot. – Utasít, mint úgy általában. Komolyan, ő képes lenne félálomban, részegen, bedrogozva irányítani az egész világot. Nyomok szájára egy gyors csókot és egy pokrócot felkapva otthagyom.
Kilépek a hidegbe és a szél azonnal belekap a hajamba. Visszatűröm vörös tincseimet a fülem mögé, de haszontalan. A kavicsokkal borított partra sétálok, majd felkapok egy követ és a vízbe hajítom. Aztán még egyet. És még egyet. Hirtelen valami fényes jelenik meg előttem. Kezem a szemem elé tartom, és csak lassan eresztem le. Felé nyúlok és megsimítanám, de nem tudom. Már jó ideje nem.
- Miért vagy itt? Mi dolgod van még? – Kérdezem, de nem válaszol. – Azért, hogy megvédj? – Teszem fel az újabb kérdést. Bólint és közelebb lépked a vízen. Felemeli kezét és egy kapucnit rajzol feje köré. Aztán egy pisztolyt mutat, mintha lelőné magát. Végül sajnálkozó pillantással néz rám és megérinti a vállam. Egy pillanatra hallom a hangját, ahogy suttog.
- Sajnálom, Spencer.
Lehajtom a fejem és letörlök egy könnyet az arcomról. Csak úgy hullanak egymás után, mint ha egy patak költözött volna belém. Megütögeti a karom, mire felkapom a fejem. Rémülten kapja kezét a szája elé és mögém mutogat. Megfordulok és megpillantok egy ismerős zöld szempárt. Vállig érő vörös tincsek és fekete, kapucnis pulóver. Én vagyok.