It's Okay

9. Rész ~ Nem számít

Elvégeztük az utolsó simításokat is, majd elégedetten néztük meg a végeredményt. Nem hasonlított egy flancos díjátadós teremhez, de szerintem ez is megteszi egynek. Ahhoz képest, hogy miből indultunk ki tökéletes lett. Kemény egy hetünk maradt a műsor befejezéséig. Viszont előtte még mindent le kell ellenőrizzek. Junior nem vette figyelembe a kérésemet, hogy ne csináljon semmit, így hát elkezdett ugrálni a színpadon. Már éppen odaszóltam volna neki, hogy azonnal szálljon le, amikor egy nagy puffanás kíséretében beszakadt alatta a színpad.

- Jr. jól vagy? - kérdeztem aggódva, amire ő csak annyit válaszolt, hogy engem is berántott a színpad alá.

Próbáltam elmenekülni, de nem engedett el, csak röhögött. Majd a szája elé tette a kezét, mutatva, hogy maradjak csendben. Erre én csak felemeltem a szemöldökömet, majd megláttam, hogy mit mutat. Ketten álltak a színpad előtt. Egyből leesett Junior piszkos kis ötlete, így hát mint a lopakodó nindzsák, elkezdtünk az emelvény széle felé kúszni. Mint kiderült az áldozat Mark volt. Visszatartott röhögéssel követtem Jr. néma utasításait. Egyszerre megragadtuk az egyik lábát és rántottunk rajta egy hatalmasat. Gyorsan kiszaladtunk a színpad alól, mintha nem csináltunk volna semmit.

- Mi a....? 

- Mark te mit csinálsz a földön? - kérdeztük kórusban.

- Csak megnéztem közelebbről a földet. - vont vállat.

Nem lehet igaz, hogy ő még egy ilyen helyzetet is képes lazán kezelni. Úgy látszik, hogy nem volt hatásos a tervünk. Juniorral összenéztünk, majd nem bírtuk tovább, így röhögőgörcsöt kaptunk. Erre már észrevettem, hogy minden szem ránk szegeződik, de nem érdekelt.

- Hogy tudtam, hogy ti voltatok. Na ezért most megfizettek! - próbálta fenyegetőre venni a hangját, de nem ért el vele semmit.

Mind a ketten elkezdtünk sprintelni, ő pedig jött utánunk. Csak az volt a bökkenő, hogy rájött, hogy én vagyok a lassabb. Egész végig azt kiabáltam, hogy sajnálom, de nem igazán hatotta meg. Már kezdtem volna feladni, hogy úgyis utolér, amikor valaki megfogta a karomat és berántott a függöny mögé. Még szép, hogy az én bajkeverő társam volt az. Majdnem kitört belőlem a röhögés, de Junior a számra tapasztotta a kezét. Mark még egy darabig keresett minket, de aztán feladta és inkább visszament a többiekhez. Úgy látszik, hogy mégis mi győztünk.

A nap hátralévő része unalmasan telt. Minden ugyanúgy alakult mint eddig. Mindenki beleadta a lelkét, hogy egy tökéletes előadást hozzunk létre, de azért a szórakozás sem maradt el. Ezután már nem volt rám szükség, így indultam volna is haza, de Youngjae visszatartott. Értetlenül néztem vissza rá. Körbe néztem a teremben, és úgy voltam vele, hogy úgyse a díszlet miatt keres, mert ahogy látom azzal minden rendben van. Próbáltam volna mondani neki, hogy nagyon fontos dolgom van, így sietek, de ő megelőzött.

- Figyelj... Ráérsz most? A többiekkel úgy gondoltuk, hogy eljöhetnél velünk vásárolni.

Egy darabig még engem figyelt, majd sóhajtva beletúrt a hajába. A nagy fontos dolgom az az lett volna, hogy Emmával videó csetelek, de ez nem jött össze, mert nem voltam képes nemet mondani.  Az udvaron hatalmas tömeg állt. Éreztem magamon a gyűlölködő és irigykedő pillantásokat. Akárhányszor összenéztem valakivel, gyorsan elkaptam a pillantásomat. Majd az utálatomra rátett még egy lapáttal, hogy egy kocsival mentem velük. Nem hibáztatom őket, mert szerintem valahogy én is így reagáltam volna a helyükben.

A boltban mindenki máshova ment. Volt aki a csokikat célozta meg, de volt olyan is aki az informatikai cuccokhoz ment, de a játékosztályt se kerülték el. Én még egy darabig álltam ott, majd elindultam a könyvekhez. Mivel ha még valamiben örömömet lelem az az, ha elmerülhetek a könyvek világában. Mert ha olvasok akkor egy teljesen új világ tárul fel előttem és szépen lassan magába szippant. Kifinomult ügyességgel bántam a könyvekkel. Kifejezetten figyeltem arra, hogy meg ne gyűrődjön a borítója és, hogy meg ne törjön az oldala. Annyira belemerültem a kezemben tartott regénybe, hogy észre se vettem, hogy mellettem termett Jackson.  Láttam a szemén, hogy érdekli, hogy mit nézek, de meglepettségére gyorsan becsaptam az orra előtt a kezemben tartott irományt és visszatettem a polcra. Meg sem vártam a reakcióját, sarkon fordultam és elindultam a játékok felé. Meg sem lepődtem amikor ott találtam BamBamot és Markot. Valami piros kis távirányítós kocsit akartak kipróbálni, de az eladó nem engedte meg nekik. Így mint akik megsértődtek és próbálták kivívni az eladó beleegyezését. Nem tartott sokáig a mérgességük, mert a lego elvonta a figyelmüket. Úgy festettek kívülről, mint a nagy gyerekek.

Nem akartam zavarni, így elindultam a szépségápolási termékek felé. Ekkor jelent meg mellettem a kis utáló csipet csapat. Körül álltak és lekezelően néztem rá. Próbáltam otthagyni őket, de nem ment. Az egyik csaj, (szerintem ő lehetett a vezér) karba tett kézzel közelebb lépett hozzám. Volt rajta egy kb. 10cm-es magassarkú, egy olyan rövid szoknya, ami már szinte nem takart semmit és egy kis haspóló. Van egy olyan érzésem, hogy tudom miért keresnek. Lekezelően végig mért, majd egy gunyoros mosoly kíséretében elkezdett a kijárat felé rángatni.

- Nem értem mit szeretnek a fiúk ezen a r*bancon - mondta keserűen - még csak nem is szép.

- Ez a "ribanc" legalább tud öltözködni. - szólalt meg mellettünk egy hang - vagy talán manapság az a divat ha nincs is rajtunk ruha? bocs akkor le vagyok maradva.

Odapillantottam a hang irányába és elégedetten láttam, hogy JB volt az. Az arcán lehervadhatatlan mosoly játszott. A kis díszes társaság egyből ledermett. Az egyik kis csaj azért csábosan küldött JB-nek egy mosolyt, majd a haját kezdte csavargatni. Lehetett vagy 13 éves, de külsőre vagy 16. Erre a srác csak egy szemforgatással válaszolt, majd a "vezérhez" fordult.

- Mégis hova akarod vinni? kirakod az utca sarokra?

- Dehogy, csak meg akartuk közelebbről ismerni. - miután leesett neki a szitu, bevetette az összes báját, hogy elcsavarja JB eszét. - Bár köszi az ötleteket, hogy hova vihetnénk.

- Nincs mit, de először téged kéne oda vinni. - kacsintott - Amúgy is nem illik csak úgy elrángatni az embereket, főleg nem ha az társaságban van.

- Jajj nem tudtuk, hogy veletek van. Így már minden más, menj csak vissza hozzájuk. - majd elkezdett lökdösni. - de ezt a beszélgetést még majd folytatjuk... Hogy is hívnak?

Ekkor ragadta meg a kezemet JB és elkezdett a bolt felé vezényelni. Látszott az aggodalom az arcán, de nem mondott semmit. Ugyan olyan volt most, mint amikor először láttam.  Kemény és rendíthetetlen. Ha nem tudtam volna, hogy milyen valójában, akkor valószínűleg már meg ijedtem volna tőle. Meg sem állt, míg a bolt egy üres kis szegletébe nem értünk. Majd felém fordult és az ölelésével kiszorította belőlem a levegőt is.

- Sajnálom. Miattunk kerültél ilyen helyzetbe, pedig nem akartunk belekeverni ebbe. Most már te is tudod, hogy milyenek tudnak lenni a rajongók. Már amikor láttam, hogy elindultak feléd, tudtam, hogy ebből baj lesz.

Kicsit eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. Láttam rajta, hogy az arcomat fürkészte, hogy hátha letud olvasni bármilyen érzelmet is róla. Lehet, hogy azt várta, hogy dühödten kirohanok a boltból és azt kiabálom, hogy tönkretettétek az életemet, de nem tudtam rá haragudni. Ezúttal, most én húztam magamhoz.

- Semmi baj. Nem a ti hibátok, én voltam olyan idétlen, hogy már az első nap nem hagytalak titeket, pedig akkor már visszakaptam a telefonomat. Jah és köszönök mindent. - tudom, hogy ennek a pillanatnak majd egyszer vége lesz, mert muszáj lesz visszamenniük Koreába - Az előbbitől kezdve a megismerésetek napjáig. Eddig azt hittem, hogy az lesz a legrosszabb emlékem, de az lett az eddigi életem legszebb napja.

Ekkor már nem bírtam tovább. Éreztem, hogy végig csordulnak az arcomon a könnyeim. Szorosabban öleltem JB-t aki viszonozta az ölelésemet. Egy darabig még csak csendben álltunk ott, egymás karjába burkolózva.