It's Okay

19.Rész ~ Mi Történik?

Jr. szemszög:

Miért mindig velem csináltatnak mindent? Természetesen megint rajtam volt a sor, hogy elmenjek az iskolába, hogy leszervezzem az igazgatóval a koncert adatait. Nem értem, hogy miért nem elég az, hogy ha oda megyünk és énekelünk egy kicsit, majd egy dab kíséretében lesétálunk a színpadról. Nekem ez tökéletesen megfelelne. Amint elértem a bejárati kapuhoz, kiabálásra lettem figyelmes, majd már csak annyit vettem észre, hogy egy ismerős árny suhan el mellettem.  Kis híján múlt, hogy el ne essek és, hogy ne a bokorban végezzem, de nagy nehezen sikerült megtartanom az egyensúlyomat. Beletelt egy kis időbe, amíg felfogtam, hogy mi is történik most körülöttem. Egy férfit pillantottam meg, akit egyből felismertem, hogy Melani apja. Próbáltam volna segíteni neki megállítani, de nem igazán sikerült. Mint kiderült túl gyorsan tud futni. Ezután végképp elvesztettem a fonalat. A férfi az ingem gallérjánál fogva rántott magához. 

- Ez csak is a ti hibátok, hogy nem tudom egyszerűen magammal vinni! - rivallt rám - hogyha nem jössztök ti és a hülye koncertetek, már rég úton lettünk volna. - Látszott rajta, hogy próbálja magát nyugtatni. Én eközben szó nélkül hallgattam a kitörését, mert féltem, hogy mindjárt megfojt. - Sajnálom fiam, nem a ti hibátok, én csak jót akartam neki.

- Elnézést, hogy így kíváncsiskodom, de mégis mi történt? - Annyit tudtam, hogyha Melani így kiakadt tőle, akkor nem lehet kis dolog. Manapság Jackson is kezd meghülyülni. Vajon ugyanaz a bajuk? Sajnálattal nézett újból a szemeimbe.

- Majd ő elmondja, hogyha szeretné. - ennyit mondott, majd már tovább is állt. Értetlenül néztem utána. Manapság mindenki egyre furább. Már majdnem elfelejtettem a történtek után, hogy hova is indultam. Unottan vettem át a programlistát, majd elindultam arra, amerre láttam elfutni a lányt. Simán eltévedhettem volna, de valahogy éreztem, hogy jó irányba megyek. Voltak olyan problémák, amiket szerintem nem lehet csak úgy telefonon megbeszélni. Sokkal  őszintébb az ember ha szemtől szembe beszélhet a másikkal. Ahogy elhaladtam a háztömbök mellett, eszembe jutott Korea, hogy az mennyire mást. Ott pörög az élet és sosincs megállás. Ha elég jó vagy, gyakornok lehetsz, ha meg nem , majd a katonaságnak valószínűleg kellesz. Most kezdtem rádöbbenni, hogy van egy kisebb honvágyam. Mégis jól esett ez a környezet. Mély levegőt vettem, majd konkrétan el is kezdtem fuldokolni, mert pont mellettem sütöttek valamit. A jobb oldalamon egy kislány szaladt el nevetve. Valószínűleg ő is a szerencsétlenségemen szórakozott. Ahogy átgondoltam a helyzetet, tényleg vicces látványt nyújthattam, így én is elmosolyodtam magamon. Hát így keresse meg az ember a belső békéjét?

Kitudja meddig sétálhattam, amikor végre megpillantottam a keresett személyt. Egyedül ült egy hintán a túloldalt és valami dalt dúdolt. Vártam egy kicsit, mivel nem akartam meg ilyeszteni. Így egymagában olyan volt, mint egy elveszett kislány, aki a szülei megérkezésére vár. Óvatosan lépkedtem közelebb hozzá. Addig nem vett észre, amíg közvetlen nem kerültem elé. Lenéztem rá és eleresztettem felé egy félmosolyt. 

- Mennyit láttál? - szegezte egyenesen nekem a kérdést. Úgy látszik, hogy ez egyfajta családi vonás, hogy vágjunk a beszélgetés közepébe.

- Őszintén? Semmit, de ha szeretnél beszélni róla... - ekkor mielőtt válaszolni tudott volna, lehunyta szemeit és sóhajtott egy nagyot. Láttam rajta, hogy erősen gondolkozik azon, hogy elmondja-e,  a történteket, vagy ne. Amikor már valamennyi erejét összeszedte szólásra nyitotta a száját.

- Megígéred, hogy nem mondod el senkinek sem?

- Ígérem, vagy ne legyen a nevem Junior. - vágtam rá szinte, majd egy Attack On Titanos mozdulattal fejeztem be.

- De hát neked nem is az az igazi neved. - nevette el magát.

- Akkor JinYoung, de ez most mind1. Megígérem. - válaszoltam ezúttal komolyabban. Ahogy hallgattam a mesélését, elgondolkoztam azon, hogy mennyi bátorságába telhetett, ezt most nekem elmondania. Hisz tudja, hogy csak egy szavamba kerülne elmondani Jackson-nak, hogy mi történt. De természetesen nem teszem. A szavamat nem szegem meg egykönnyen. Észre se vettem, hogy mikor fejezte be, mert teljesen belemerültem a gondolataimba. Így már csak annyit vettem észre, hogy az arcom előtt integet a kis kezeivel. Értetlenül néztem rá, majd amikor leesett, hogy hol is vagyok, szégyellve magamat, lehajtottam a fejemet. 

- Köszönöm, hogy mindezt elmondtad.

- Figyeltél egyáltalán? Min gondolkodtál el ennyire? - nézett rám értetlenül.

- Csak... hagyjuk. Igen figyeltem, legalábbis próbálkoztam figyelni. - vetettem felé egy bátorító mosolyt, mert igazából mindent tisztán hallottam. Egy kérdés pedig már régóta bökte az oldalamat.

- Éés, ha szabad kérdeznem.... hogy döntöttél?

Pár nappal később ~ 

A napok elteltével egyre többször eszembe jutott Melani válasza. Gondoltam, hogy valahogy így fog dönteni, így a magam módján teljes mértékben támogatni fogom. Csak, hogyan titkoljam el a többiek előtt? Már így is kezdtek gyanakodni, hogy valamit nem mondtam el nekik. A tagok többsége nem hülye, ezt még én is tudom.  És pont ez itt a baj. Muszáj lesz felkeresnem még egyszer, hogy megtudjam, hogy hogyan fogja tálalni nekik ezt az egészet, mivel félek, hogy valaki még jobban meg fog hülyülni, ha ezt megtudja.

Unottan bámultam ki az esőtől párás ablakon, amikor a kocsi hirtelen lefékezett, ezzel elérve, hogy én sikeresen lefejeltem az előttem lévő széket. Káromkodva kaptam a kezemet a sajgó fejemhez. Kinéztem az ablakon, de előttünk és mögöttünk sem volt kocsi, amivel összeütközhettünk volna. Az út is simának tűnt. Kezdtem magamat egyre kellemetlenebbül érezni. Az agyam azt súgta, hogy fuss, de a testem nem engedelmeskedett.

- Ez meg mi a franc volt? - néztem rá értetlenül a sofőrre. Az nem reagált semmit, csak továbbra is úgy ült mint egy szobor. Tovább akartam folytatni a kérdezősködést, de a torkomon akadt a szó, amikor az összes ajtó kitárult körülöttem. Maszkos férfiakkal találtam magamat szembe. Amikor leesett, hogy kik is azok legszívesebben azon nyomban kiugrottam volna a járműből. Tudtam, hogy valami nem stimmel.

De akkor sem mondhatom el.