It's Okay

16. Rész ~ Vissza a múltba

Mark szemszög:

Egy darabig még azt figyeltem, hogy BamBam és Melani hogyan futkároznak körbe körbe, majd egyszerűen meguntam. Inkább megkérdeztem merre találom a mosdót. Szép lakásuk van, az egyszer biztos. Még a mosdó is igényesen van megcsinálva. Most egyáltalán nem hiányzott a luxus, valószínűleg órákat eltudtam volna itt lenni, mert a gyerekkoromra emlékeztetett. Amikor még volt magánéletem. Sóhajtva néztem a tükörben álló alakra, majd megeresztettem felé egy mosoly féleséget. Most nem a híres énekes voltam, hanem egy normális srác, aki kergeti az álmait. Hála Melaninak, ha tudta volna, hogy ő volt akkoriban a legnagyobb hatással rám.....

~ Visszaemlékezést, sok-sok évvel ez ellőttre ~

Kint ültem egyedül az elhagyatott játszótéren. Nagyon féltem. Így sem voltam valami nagy társaság kedvelő, így valószínűleg sosem leszek az. Testemen átfutott a jól ismert remegés. Nem volt barátom, a tanárok, meg magasról tojtak rám. Térdembe temettem az arcomat, majd léptekre lettem figyelmes. Nem néztem fel, nem akartam több megalázást. 

- Szia... Ne sírj kisfiú, mi a baj? 

Lassan felemeltem könnyáztatta arcomat. Nagy meglepetésemre egy barna hajú nagy szemű kislány nézett rám aggódó tekintettel. Nem válaszoltam neki, mert úgy voltam vele, hogy ő is csak kiröhögni jött, mint a többiek. Egy darabig még csendben álldogált, majd megismertem a jól ismert hangokat. 

- Háhá nézzétek, megint ott van apuci kicsi fia! Nem értem mit esznek úgy rajta, hisz még csak nem is tehetséges és...

- Azonnal hagyd őt békén! - Kikerekedett szemekkel néztem fel a lányra. Nem lehetett több hat évesnél, mégis viselkedésével többnek tűnt a koránál.

- Vagy mi lesz? Hívod te is apucit?

Nem kellett kétszer kérdezni tőle, mert el indult a díszes társaság felé. Utána kaptam volna, de már késő volt. Valamit mondott az ott álló embereknek, akik mind lefehéredve hallgatták ők. Szaporán hajlongani kezdtek előtte, majd már ott sem voltak. Ekkor jöttem rá,  hogy egy igaz barátra találtam. Gyors léptekkel, mosolyogva tért vissza hozzám. Majd felém nyújtotta a kezét.

- Amúgy Melani vagyok! Téged, hogy hívnak? 

- É-én M-mark vagyok.... - suttogtam, de még így is sikerült meghallania.

- Mark? hmm, de jó neved van! Tisztára egy idolcsapatba való! - csillogott szemmel nézett le rám.

- Hát mindig is szerettem énekelni meg rappelni, de a többiek azt mondták, hogy....

- Énekelj nekem! Kérleeek! 

Mindezt olyan aranyosan kérte, hogy nem bírtam neki ellenállni. Csukott szemmel elénekeltem neki a kedvenc koreai gyerekdalomat, amit még anyától tanultam. Nem mertem kinyitni a szememet, mert féltem, hogy itt fog hagyni. Túl nagy volt a csend, így minden bátorságomat összeszedve kinyitottam végül. Teljesen ledöbbenve ült előttem, szemei mint az előbb most is csillogtak. Reakciójától kicsit ki pirultam, mert nem tudtam, hogy mire ez a nagy hűhó.

- Ez valami.... - kereste a szavakat - Csodálatos volt! - Majd szó szerint a nyakamba ugrott az ölelésével. 

- Ne hallgass a többiekre, tehetséges vagy, és csak ez számít. Én szurkolok neked Mark, és ha majd kell egy kis baráti támasz, akkor én majd itt leszek. Ne feledd a mosolyt. - Egy kisebb kacsintás kíséretében elszaladt az anyukája felé. 

Hálásan néztem utána. Ekkor még nem tudtam, hogy amit mondott az igaz lesz. A többiek elkezdtek tisztelni, már nem kritizáltak annyit mint régen. Itt ismertem meg JB-t és Jacksont is. Melanit sajnos eléggé elhanyagoltam, mert a srácok mindig elrángattak valahova. Csak akkor döbbentem rá minderre, amikor bejelentette, hogy elköltöznek...

Melani szemszöge:

Megálltam a kergetésben és elkezdtem keresni a hiányzó tagot. Yugyeom nem, JB nem, Jackson is itt van, de akkor mégis ki hiányzik? Ekkor hallottam meg a házunk előtti kocsihangokat. Na remek, hazajött apa is. 

- Sziasztok, megjöttem. Viszont az előbb a fürdőben összetalálkoztam vele. - Tolta előre Markot, hogy mi is lássuk - Ismered őt? Jó szándékkal van itt? Oh és ők...? - vonta fel apa a szemöldökét a csipet csapat láttán.

- Rablóbanda mind... - szólalt meg a nagyim, de én közbevágtam.

- Nyugi apa, én hívtam őket ide. - ettől a kijelentésemtől egyáltalán nem nyugodott meg. Sőt inkább csak még jobban ideges lett. 

-  A lányom egyszerre hét sráccal van jóban? Hozzam a puskát?

- Nem szükséges, ez egy nagyon hosszú történet és amúgy is már menni készülnek. - sorban felállítottam a csapatot az asztaltól, majd eltoltam őket az ajtóig. 

Illedelmesen megköszönték a meghívást és a vacsorát, majd már mentek is ki. Valószínűleg nem akartak még egyszer szembetalálkozni apámmal, amit meg tudok érteni. Kint megvártam amíg elindulnak, majd addig integettem ameddig a kocsi látótávolságon belül volt. Bent a szüleim veszekedése folyt, miszerint, hogy vagyok képes ennyi fiút haza hozni. A nagyim még mindig százszázalékosra állította, hogy valami rabló bandáról van szó. Nem is figyeltem tovább rájuk, inkább felsiettem a szobámba. Ekkor jutott eszembe a Jacksonnal történtek. Mi lett volna, hogyha tényleg megtörténik? Gondolataimba merülve kezdtem el keresgélni a gyűrűmet.  Kinyitottam a dobozt, ahova bedobtam, de semmi. Legutóbb még akkor láttam amikor megakarta nézni, hogy mi az. Várjunk csak.... Ugye nem nála van? Még egyszer megnéztem, hogy nem esett-e le valahova, de egyre jobban kezdtem meg győződni arról, hogy jól gondoltam.... tényleg nála van.