shattered pieces [L.H.] |✔

2.2

" ...Az ajka itt mar édesen,
A haja ide lebben,
Az egész asszony itt pusztít,
Itt, itt: Az én szivemben.
Bosszút itt áll az életért,
Aknát itt ás a multnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
..."

(Ady Endre: A könnyek asszonya)

ק∞ Layla Barnes ∞§×

Nyelek egy nagyot. Szemeim erősen lehunyom, könnyeimet visszatartván.
Élesen beszívom a levegőt. Tüdőm megtelik friss, éltető oxigénnel, de mégis úgy érzem mindjárt megfulladok. Minek van itt?

Fellépek a pár lépcsőfokon mire Luke felém fordul.

Fekete csőnadrágban és fehér pólóban áll előttem. Szívem megdobban, ahogyan fürkészően kezdi bámulni az arcom, de én csak rezzenéstelen, fapofával nézek rá vissza.

- Mit keresel itt? Honnan tudod a címem? Miért léptél be újra az életembe? - bombázom meg kérdéseimmel.

Reszketegen felsóhajt és pislog kettőt.
Megköszörüli torkát, mielőtt válaszolna.

- A címedet apud mondta el.

Na szép. Az ember a saját apjában sem bízhat.

- Tovább? - húztam fel szépen ívelt szemöldökömet.

- Szeretném, ha együtt ünnepelnénk.

- Már mit kellene ünnepelnünk?
- ráncoltam össze homlokomat.

- Egy hét múlva születésnapunk van.
- motyogta.

- Tudom. - suttogtam. - De én nem akarok veled ünnepelni.

Összeszorította a száját és elém lépett.
Szorosan elém.
Hátráltam volna, de a közelsége megbénított. Sehová nem tudtam mozdulni. Képtelen voltam rá, így felnéztem az előttem magasodó fiúra.

- Kérlek. - tette kezét vállamra.

- Nem.

- Layla! Légyszíves!

- Nem! - emeltem meg hangomat. Nem kiabáltam, csak nyomatékosabban hangsúlyoztam a kis szócskát.

- Szeretsz, még? - nézett hirtelen íriszeimbe.

Gyönyörű kék szemei megbabonáztak. Nem lehet máshová figyelni, ha egyszer Luke Hemmings szempárját megcsodálod.

- Nem.

- Hazudsz. - jelentette ki magabiztosan.

- Honnan veszed?

- Látom.

- Vak vagy. - vágtam rá kapásból.

- Nem hinném.

- Engedj el, majom! - ráztam le magamról hatalmas kezeit.
- Hagyj már engem! Nem veszed észre, hogy nem akarok hallani sem rólad?

- Ha így lenne, már elküldtél volna. Régen.

- Miért csinálod ezt velem?
- majdnem sírtam. Miért csinálja ezt velem?

- Mert szeretlek. - fogta volna meg kezem, ha nem rántom el.

- Nem ismered azt a mondást, hogy ha szeretsz valakit, akkor engedd el?

- De, ismerem. De nem akarlak elengedni. Túlságosan fontos vagy ahhoz, hogy elengedjelek.

Felzokogtam.

- Tudod, milyen sok-kat sze-szenvedtem miattad? - dadogtam, eget rengető sírásom miatt.
- Nem akarok mégegyszer ennyit szenvedni, Luke.

- Csak. Csak, egy esélyt kérek. Kérlek.

- Nem bírom. - rogytam le a lépcsőre, miközben könnyeim folyamatosan záporoztak.

Fejemet megfogtam és hajamba markoltam. Szinte téptem.

Luke leült mellém. Magához húzott. Átölelt. Puszit nyomott a fejem tetejére.

- Sajnálom. - simította végig járomcsontom vonalát, mire bizseregni kezdett a bőröm. Könnyeimet letörölte, majd buksimat nyakhajlatába nyomta és halkan csitítgatott. - Eljössz?

- Nem tudom. Átgondolom.
- szipogtam.

Bólintott és továbbra sem engedett el. Hosszú kezeit, apró testem köré fonta és hagyta, hogy szempillaspiráltól fekete könnyeimmel eláztassam hófehér, tiszta pólóját.

_________________________________________

2017.02.03.

Merci