Dupla játszma

~öt~

Rachel Smith:
A faházban ébredtem. Nem tudom hogyan kerültem oda, hiszen az utolsó emlékem...várjunk csak! Rachel. Igen, tudom, hogy így hívnak. És tudom, hogy akkor ájultam el, amikor ez eszembe jutott. És...akkor még nem voltak emlékeim. De mostmár mintha derengene valami. Ha nagyon megerőltettem az agyam, vissza tudtam emlékezni néhány dologra. Rémlett például, hogy itt felkeltem, és nem tudtam ki vagyok. Hogy futottam, és nem én irányítottam a lábaim. Tehát nem az emléketetem veszett el, csak az emlékeim. Így azért nem olyan szörnyű a helyzet. Persze, feltett szándékom kinyomozni, hogy ki vagyok, de jelenleg ez még ráér. A lényeg, hogy most itt vagyok. És már saját akaratomból teszem amit teszek.  Elkezdtem futni, hogy hamarabb odaérjek a tisztáshoz. De most már saját iránításomból. Amint odaérek, megtorpanok. Idáig jutottam el tegnap is. És akkor nem tudtam tovább menni. De ma más lesz. Ma kilépek a tisztásra. Ezzel a szilárd elhatározással lépetem előre, hogy az orrom szinte súrolta az utolsó fák leveleit. Kilestem a tisztásre. Arcokat láttam. Az egyiken megakadt a szemem. Mintha már láttam volna valahol. Sőt, tudom, hogy láttam már valahol ezt az arcot. A fiú-mert fiú volt- kemény vonásai beleégtek az emlékezetembe. Nem tudtam pontosan, hogy a mostani, vagy az azelőtti emlékezetembe, de nem is foglalkoztam ezzel. Olyan természetesnek tűnt az egész személye. A szemére nézek. Gyönyörű, sötétbarna szeme már szinte fekete. Eltűnődtem egy pillanatra, hogy mégis hogyan láthatom ilyen pontosan egy tőlem majd tizenöt méterre álló ember szemét. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy biztos csak képzelődöm. Ahhoz, hogy megbizonyosodjak, közelebb kell mennem. Szinte már kiléptem a fák közül, amikor felémnézett. Hirtelen elakadt a lélegzetem. Nem tudtam, hogy a rémülettől vagy a csodálkozástól. A fiúnak ugyanis nem volt pupillája. A sötét szeme miatt alig látszott, de én mégis észrevettem. Mostmár biztos voltam benne, hogy meg kell néznem közelebbről. A fák közül azonban nem nagyon akaródzott kilépni. Nem akartam a többi ember előtt is mutatkozni. Valahogy úgy éreztem, ennek még nem szabad megtörténnie. A fiú elfordult, és már nem láttam a szemét. A szemet, amit akár órákon keresztül tudnék nézni. Ha beszélni tudnék vele...ekkor azonban újra hatalmába kerít a forgó, szédülő érzés. Mintha kettétépnék a fejemet. Tudom, hogy el fogok ájulni, és lehet, hogy soha többé nem látom viszont azt a gyönyörű, furcsa és ijesztő szemet. És talán sosem tudom meg, ki az a fiú és miért nincs pupillája. Beszélnem kell vele. A lábamat előrelendítettem, hogy kilépjek a tisztásra, de összecsuklottam. Résnyire nyitott szememmel még látom, ahogy nevetve átkarolta egy lány derekát, és szúró fájdalommal a szívembe ájultam el újra.