3. fejezet

3.1K 210 1
                                    

Az egész úgy kezdődött, hogy éppen kényelmesen elhelyezkedtem volna a kanapén, amikor egy tompa puffanást hallottam a plafon felől. Ezzel csak egy gond volt: az épületnek nem volt még egy emelete. Csak a tető volt fölöttem. Nem akartam belegondolni, hogy ez mit jelenthetett, de óvatosan felálltam, majd az ajtóhoz mentem. Egy keskeny lépcső vezetett a tetőre nyíló ajtóhoz és az ismeretlen zaj forrásához. Felmenjek?

Nézzek szembe a zaj forrásával, ezzel dacolva az ismeretlennel? Nem elég, hogy holtfáradt vagyok és ha összecsapásra kerülne a sor, garantált számomra a vereség?
De már döntöttem, ugyanis felfelé haladtam a lépcsőn. Átkozott kíváncsiság...
Azonban elsőre csalódnom kellett. Hiába nyomtam le a kilincset teljes erőmből, az nem engedett. Ettől egy percre elhatalmasodott rajtam a düh - vagy inkább az elkeseredettség -, de nem hagytam magam. Hatalmas mozdulatokkal, minden erőmet beleadva rángattam, miközben a hátammal neki feszültem a hideg felületnek. Az erőbedobásnak hála az ajtó engedett is, de én a lendülettől fogva kiestem a tetőre.

Kézzel értem földet az érdes murván, ami fel is sértette a kezem, de most nem foglalkoztam vele. Gyorsan körbenéztem, de semmit se láttam, csak a környező épületek sötét ablakait. Lemenőben volt a Nap, így az összes megnyúlt árnyékban egy ismeretlen veszélyforrást láttam, de tovább haladtam. Egyedül egy falrész mögé nem mentem még be, amiből a kémény jött ki, így most oda tartottam. Nem volt nagy a tető, de nem féltem, hogy meglátnak lentről, mivel egy keskeny párkány húzódott a szélén, és a szürkület is betakart. A lábam alatt viszont csikorgott a murva, ami inkább gondot jelentett. Egy felborult kukán átlépve befordultam a fal mögé, de megtorpantam. Lenyűgöző látvány tárult a szemem elé.

Nem voltam egyedül.

Egy férfi ült a párkányon, háttal nekem, lábat lelógatva a széléről. A naplementét nézte. Ez a régi világban, majdnem megszokott is lett volna, de most nem. Két okból is. Az első az, hogy ilyesmire nincs idő. A második pedig az, hogy az illetőnek szárnyai voltak.
Nem férfi volt... Hanem egy angyal!

A földbe gyökerezett a lábam, mozdulni se tudtam, csak a gondolataim cikáztak ezerrel és a szívem kalapált vadul. Most mit csináljak? De nem mozdultam meg. Nem rohantam el. Csak néztem őt. Nem adta semmilyen jelét annak, hogy észrevett volna, de biztos voltam benne, hogy meghallott. Egyszerűen csak nem érdekeltem őt. Görnyedt testtartásával és félig lehajtott fejével kimerültnek látszott, de meg sem moccant. Úgy ült ott mintha egy szobor lenne. Lágy szellő fújdogált át a tetők között, belekapott aranybarna fürtjeibe, de nem foglalkozott vele. Nem mozdult. Így a szárnyit is jobban szemügyre tudtam venni, de a szépségük szinte leírhatatlan volt. Nem teljesen csukta őket össze, csak annyira, hogy ne akadjanak bele a párkányba és a murvához se érjenek hozzá, de még így is óriásinak tűntek. Halvány aranybarna tollai között csillogott egy-két bronz színű is, amitől még fenségesebbnek nézett ki. Elképzeltem, hogy milyen lenne végigsimítani azokon a pihe-puha tollakon, de fel sem merült bennem, hogy meg is csináljam. Csak álltam ott, Ő meg csak ült. Továbbra is nekem háttal. Vártam egy kicsit. Már nem őt néztem, hanem a naplementét. A szemben levő két ház között tökéletesen rá lehetett látni az erdő egy kis részére, és a fölötte végbemenő szépségre, aminek a ragyogása most már teljesen beburkolta az angyalt. Szinte glóriát írtak a feje köré a napsugarak és még jobban kiemelték az arany pihéket a szárnyaiban.

Néztem még egy kis ideig, gyönyörködtem a látványban, de alig tudtam már nyitva tartani a szemeimet, ezért elmentem. Nem messzire, ahogy azt tennem kellett volna. Csak le, az agyturkász irodájába. Tudtam jól, hogy simán lejöhetett volna értem és megölhetett volna álmomban, de nem hittem, hogy ezt tenné. Amilyen békésen ült ott a tetőn, félig összecsukott szárnyaival és olyan görnyedt háttal, mint aki a világ súlyát cipeli a hátán, szomorú látványt nyújtott. De egyben igézőt is. És nem gondoltam, hogy meg akarna ölni. Már megtehette volna számtalan alkalommal, ezért a kanapén kicsit fészkelődve mély álomba szenderültem.


* * *


Halk madárcsicsergésre ébredtem amiről az jutott az eszembe, hogy a természet csak egy karnyújtásnyira lehet, meg hogy hol is vagyok és a tegnap esti séta is a tetőn. Úgy emlékeztem rá, mintha csak egy álom lett volna. Egy gyönyörű álom. Ki akartam deríteni, hogy folytatódhat-e.

Nem gondoltam bele, hogy mekkora hülyeséget csinálok, csak szimplán felrohantam a lépcsőn és az ajtót kivágva kimásztam a tetőre. Vettem egy nagy levegőt – pontosan ott, mint tegnap este –, majd elindultam ahhoz a bizonyos falrészhez. Izgatottan, dobogó szívvel léptem be mögé, nem is tudom mit várva igazán. Jobb lett volna, ha nem ült most is abban a pózban ott, ahol tegnap? Lehet. De ott volt.

Én meg épp időben kaptam észbe és nem engedtem szabadjára egy sóhajt, ami felszakadni készült belőlem a látvány miatt. Egy kis idő után, nem számolva a következményekkel, közelebb mentem. Éreztem, hogy még az előzőnél is hevesebben ver a szívem, szinte úgy mintha most érkeztem volna meg egy jó kimerítő reggeli futásból. Viszont nem ez történt. Csak annyi, hogy közelebb mentem pár lépést valami ismeretlenhez. De tetszett ez az érzés, és csak tovább nőtt minél közelebb mentem hozzá. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, felmásztam a párkányra és hasonlóan hozzá, én is leültem és lelógattam a lábam az utca felé. Így is majdnem két méter volt köztünk, de szinte égetett a közelsége. Ő meg sem rezdült. Félnem kellett volna tőle? Ő és a társai emberek ezreivel végeztek az elmúlt hetekben, én meg leültem mellé megnézni a felkelő napot. Talán. De egy csöpp félelmet se éreztem. Óvatosan rápillantottam, de nem mentem közelebb. Nem is tudom milyen cél vezérelt, arra, hogy ideüljek, de ez a hely tökéletes volt. Én meg szinte vágytam egy tökéletes pillanatra. Szinte sóvárogtam már valami jó dolog után. És ez annak tűnt. Ijesztőnek, meggondolatlannak, denak. Belekapott a reggeli szellő a ruhámba és megcirógatta az arcomat, amitől megborzongtam, de a felkelő nap sugarai átmelegítettek. Szinte éreztem, ahogy szívom magamba a D- vitamint, amire az előző hetekben nem volt lehetőségem...

Egy távoli hang zökkentett ki az álmodozásból. Nem, nem is olyan távoli. Hiszen mellőlem jött. Lágy dallamos hangvitelű szavait tökéletes időtöltés lett volna hallgatni, ha nem ezeket használja. És nem nyomja meg őket durva éllel.

– Tisztában vagy azzal, hogy egy mozdulatomba kerülne és távoznál az élők sorából?

Máshonnan (Angelfall Fanfiction) ⭒BEFEJEZETT⭒Wo Geschichten leben. Entdecke jetzt