Máshonnan (Angelfall Fanfiction) ⭒BEFEJEZETT⭒

2. fejezet

Átmentem a belső szobába ami régebben vendégszoba lehetett, de most a főhadiszállásomként szolgált. Ezt a szobát ölelte körbe a lakásom többi része, így ha a zajt teljesen nem is tudták felfogni, itt nyugodtabban éreztem magam. Sok terem nem lett ugyan, eleve nem volt nagy szoba, de a lehető legtöbbet hoztam ki belőle az átalakításokkal. A kényelmetlen szófa, amin aludtam a falhoz került és minusz egy dohányzóasztallal is több volt a tér. De a régi szekrénytől nem akartam megválni. A figurákkal ellentétben. Ugyanis az előző lakó mániákusan gyűjthette az akcióhős figurákat. Mindent elleptek. A legelső éjszakámon majdnem infarktust kaptam egy bábutól ami a konyhaszekrényből esett ki. Szóval ha ez nem bizarr, akkor semmi sem az. De engem nem nagyon szerethettek meg, mivel amint birtokba vettem a szobát egytől-egyig kiszórtam őket. Nem akartam esténként arra elaludni, hogy egy Vasember bábu vigyorog rám Amerika kapitánnyal az oldaláról harci pózban, mintha ez tök természetes lenne. Legalábbis nekem nem volt az. Legalább a plakátok csak a ház többi részében voltak...
Így Vasember és társai helyét a polcokon jó pár vastag könyv foglalta el. Ahogy a szoba többi szabad részét is. Na meg a képek. Kinyomtatott fotók, szórólapok és térképek. A munkáim. A képek és a szórólapok az angyalokat ábrázolták – az igazikat –, leszámítva egy-két banda propaganda cuccaitól, de most bármi hasznos lehetett. A térképeken Amerika különböző nagyvárosai voltak feltüntetve, és kiszínezve. Eltekintve pár fehér folttól ami azokat a városokat mutatta, ahol nem történt támadás. A többi részük meg úgy nézett ki, mintha egy kisgyerek nekiesett volna egy nagy doboz filccel. Részben így is történt, de nem a szokványos módon, hanem különböző szisztémák szerint. 

Piros: amiket megtámadtak és letáboroztak. Zöld: amiket lerohantak és senkit sem hagytak életben. Kék: amiket megszálltak, de nem igázták le a lakosságot. A többi szín pedig egyéb dolgokat jelölt.

A legnagyobbat, és egyben a legáttekinthetőbbet a szekrényre ragasztottam, hogy ne kelljen keresgélnem. De hiába néztem naphosszat, nem találtam a támadásokban logikát. Pedig kellett lennie. Végighúztam az ujjamat egy kék folton, ami Greenville-t jelölte, és szomorúan elmosolyodtam. Hiába éltem itt nem tudtam, hogy mi folyik a saját városomban! 

Dühösen ledobtam magamról a melegítőfelsőt és a zoknikat, majd a vastag szőnyegbe fúrtam a talpaim és behunytam a szemem. Kezdetnek elvégeztem pár nyújtási gyakorlatot, utána pedig folytattam a szokásos erősítő feladataimmal. Nem jöhettem ki a formámból. Egy órával később halkan zihálva terültem el a szőnyegen. Lehunytam a szemem és egy pillanatra majdnem sikerült is elhitetnem magammal, hogy az utóbbi hetek borzalmai csupán vad álmok voltak attól, hogy valaki kiütött az edzésen. Ezért fekszem most kimerülten a földön, de hamarosan valaki felsegít és közli, hogy szépen küzdöttem és ad egy palack vizet, amit majd a fülledt öltözőben fogok elfogyasztani hallgatva a puffanásokat a következő párbajból. Biztosan. Ennek kell lennie. De nem így történt. Amint kinyitottam a szemem újra a valóságban találtam magam, és nagy nehezem feltápászkodtam. Sehol egy segítő kéz.

A nap további részét olvasgatással töltöttem, ami így lustálkodásnak hangzik, de fogalmam se volt, hogy mi mást csinálhatnék. Ellenben azt már igen, hogyha egy veszélyesen jóképű cowboy ellenállhatatlan szerelmi vágyat érezne irántam az hogy kéne hárítanom. Mint azt a mai pink- lila borítójú ponyvaregényből ki is derült.

Kényelmetlenül fészkelődtem még pár percig a kemény szófán, a sok párna és takaró ellenére, majd lassan elnyomott az álom.

Későn ébredtem fájó nyakkal, de nagy tervekkel. Miután kiropogtattam a nyakam és ettem egy müzliszeletet, nekiálltam tervezgetni. Úgy éreztem ha még egy napot olvasgatással kell töltenem, ki tudnék ugrani az ablakon, így elhatároztam, hogy kiruccanok.

* * *

Halkan osontam át a kihalt sikátoron, majd megbújtam a kerítés és egy bokor között, onnan kémlelve ki az utcára. Egy órája indultam útnak és lassan kifelé tartottam a városból, abban a reményben, hogy az egyik kivezető úton elkötök egy kocsit. Ami így hangozva elég bonyolultnak tűnik, de mi se egyszerűbb ha benne van a kulcs. Szóval miután majd elkötöttem szépen felmegyek a hegyekbe Martin vidéki házába és ott elleszek egy darabig. Titokban abban is reménykedtem, hogy őt is ott találom, de erre nem láttam sok esélyt. Jó kis tervnek hangzott, bár vagy ezernyi buktatót foglalt magába, már az indulástól kezdve.

Muszáj volt eltűnnöm arról a környékről ahol eddig laktam, mivel a tegnapi kis kiruccanásom alkalmával érdekes dolgokat tudtam meg. Az ott hatalmon lévő banda elkezdte szépen sorban feltörni a lakásokat, hátha talál valami hasznosat. Így az én lakásom is sorra került volna egyszer, aminek nagyon nem örültem volna, főleg ha én is ott lettem volna. Ezért mégis végre kellett hajtanom őrült kis tervemet. 

Jól tettem, hogy elbújtam mert éppen hogy lehajoltam egy árnyék suhant át a járdán, majd azt követve a hozzá tartozó férfi is, aki pont amellett a kerítésszakasz haladt el, ahol én lapultam. Tovább ment, majd megállt az utcasarkon és behúzódva az árnyékba állt meg. Amíg ott ácsorgott jobban szemügyre is tudtam venni. Alacsony, izomhiányos, jelentéktelen termete lévén nem lehetett régen sem a nők kedvence, pláne most. Bőrkabátjának a gallérja fel volt hajtva így az súrolta a hosszú kibontott haját is. Ahogy ott állt nem tűnt valami barátságos típusnak, termet ide vagy oda, így csak tovább vártam mozdulatlanul. Lassan beljebb bújtam a bokorba, nem törődve az ágakkal és a tüskékkel, hogy a táskám se látszódjon ki, amit el is értem, de így meg roppan kényelmetlen volt. 

Percről-percre egyre jobban éreztem, hogy egyre jobban zsibbad a lábam, de nem mozdultam, amit jól is tettem, ugyanis nem sokkal később kivágódott a tér túlsó végén lévő ház ajtaja, akkora zajjal, hogy azt még a szomszéd utcában is meghallották és kimasírozott rajta még egy férfi. Ő már magas, kigyúrt testalkatú volt, rövid katonás hajjal, hegyke járással. A sarkon álló is felfigyelt a zajra és még jobban a falhoz húzódott, de amikor meglátta a másikat előrébb lépett és intett neki. Az odament hozzá majd beszédbe elegyedett vele. Hiába álltak egyik oldalukkal felém, halkan tárgyaltak így csak szótagokat tudtam kivenni, de nem is nagyon érdekelt csak az utamat akartam folytatni. Persze miután leléptek a színről.

A nagydarab elkezdett gesztikulálva mondani valamit, mire a másik a fejét rázva hátrált pár lépést. Erre a nagyobb megragadta a vállát és nem engedte tovább menni. Súgott neki valamit, amitől a kisebb megrémülhetett és bólintott. Meg pár percig folyt az eszmecsere majd mindketten elindultak egy távolabbi utca felé. Remegő térdekkel fellélegezve másztam ki a bokorból, persze pár percet még várva hátha visszajönnek, majd folytattam az utamat.

Nem is gondoltam, hogy még ma kiérek a városból, így már csak egy biztonságos helyet kerestem a nap további felére a fáradságtól és az idegességtől szinte remegve. Ezt meg is találtam egy régiségbolt fölött lévő irodában ami a táblák szerint egy hét múlva nyitotta volna meg a kapuit a betegek előtt. A pár perces biztonsági ellenőrzésem után boldogan birtokba is vettem a helyet, ami nem egy szokványos orvosi iroda volt. Hanem Dr. R. Alan pszichiátriai rendelője. Egy agyturkász irodájában fogok aludni. Ezzel meg is békéltem volna, de azzal a ténnyel, hogy vendégem is lesz már nem.

Ugyanis nem számoltam egy angyallal a tetőmön...