Máshonnan (Angelfall Fanfiction) ⭒BEFEJEZETT⭒

16. fejezet

Megvártuk amíg egészen lemegy a Nap, és csak utána tápászkodtunk fel, hogy tovább induljunk.

Az angyal megszabadította a szárnyait pár póktol, amik a fáról potyogtak rá, amíg én csak némán meredtem magam elé. Hiszen pár perccel korábban, ott ültem egy angyallal a naplementét nézve, kézenfogja. Enyhén szólva is, furcsa volt.

- Akkor... merre tovább? - pöckölt le még egy bogarat a tollairól Michael, mire automatikusan hátrébb léptem egyet. Ő persze átlátta a helyzetet és elvigyorodott. - Csak nem félsz... - zárta össze a markát egy a mögöttünk lévő fán mászó százlábún - ettől?

Elfintorodtam a jelenetet látva és kelletlenül bólintottam egyet. 

- Kiráz a hideg tőlük. Viszont ha nem hagyod itt a kis barátodat a fán, akkor biztosan nem jöhetsz be a házba. - csóváltam végül meg a fejem és indultam el a ház felé vezető úton.

Hallottam, ahogy mögöttem valamit motyog az orra alatt, majd ő is megindult utánam.

Apró sóhaj szakadt ki belőlem, amikor megpillantottam a házat a bokrokat megkerülve. A tölgyfából készült falai már egészen bebarnultak és lassan a pókhálós ablakokat benőtte a borostyán és egy másik kúszónövény, amit nem ismertem fel, de így is boldogság járt el a ház láttára. Döbbenetes volt, hogy ennyit változott, azóta, hogy utoljára láttam. Ugyan most nem parkolt a bácsikám luxusterepjárója a garázs előtt és innen is lehetett látni, hogy az egyik emeleti ablak betörött, de elhagyatottnak és kihaltnak tűnt. 

Ezután közelebb sétáltunk, engem pedig emlékek százai jártak át minél közelebb értem a bejárati ajtóhoz és az amellett álló antik görög nőalakot formázó szoborhoz, ami eléggé kilógott a tájból, de már annyiszor láttam, hogy meg se álltam előtte, hanem csak siettem tovább. Az ajtóhoz érve bele se gondolva, hogy mit csinálok rántottam fel azt és léptem át a küszöböt. Akaratlanul rándult össze a gyomrom, ahogy belegondoltam, hogy utoljára kivel voltam itt és most ki jött velem. A félhomályban először a velem szemben lévő falra akasztott fotón állapodott meg a tekintetem, amin én és a bácsikám álltunk egy üzleti vacsorán körülöttünk az ügyfeleivel. Fogalmam se volt róla, hogy kirakta a fotót, ami egy fél éve készülhetett, és azóta el is felejtettem azt az estét. Ezért is torpantam meg és nyúltam feléje könnybe lábadt szemmel. Hiszen olyan tökéletesnek tűntünk ott, együtt. Mindketten mosolyogtunk és boldogan pillantottunk a kamerába, elegáns ruhába bújva. Arra persze emlékeztem, hogy egy másodperccel a kép elkészülte után máris elkezdtünk civakodni valamin, mert eleve semmi kedvem se volt elmenni vele a díszvacsorára. Most meg utáltam magam amiért akkor olyan voltam amilyen. Nem ezt érdemelte volna a részemről. Nem voltam jó hozzá, most pedig már késő visszacsinálni a dolgokat. Soha nem tudja meg, hogy én igazán szerettem és hálás voltam neki, azért amit értem tett.

Odanyúltam érte, azonban még mielőtt levehettem volna a képet a falról valami teljes sebességgel az oldalamnak csapódott és a földre terített. Még kiáltani se volt időm, úgy terültem el a poros szőnyegen eldöntve a mellettem álló antik vázát is, ami ezer darabra tört el alattam.

Az éles szilánkokban hemperegve próbáltam lerázni az ismeretlen támadómat magamról, aki (ami?) a fogait csattogtatva szántotta végig a több centiméter hosszú körmeivel a karomat és a nyakamat, mire sikoltozni kezdtem és tovább vergődtem. Annyit tudtam csak megállapítani, hogy a lény, ami rám támadt nem barátkozni jött, és nem egy kisgyerekkel volt dolgom még ha akkor is volt. Szempillantás alatt megragadtam az egyik nagyobb szilánkot és nem törődve azzal, hogy felsérti a kezemet ragadtam meg és csaptam a fölöttem lévő alakhoz, aki erre fülsiketítően felvisított.