Máshonnan (Angelfall Fanfiction) ⭒BEFEJEZETT⭒

21. fejezet

Az egyik pillanatban még alig hittem el, hogy tényleg egy igazi angyal néz úgy rám, ahogy, majd csókol meg, aztán a másikban pedig szó szerint ellök magától. Egyre jobban hittem abban az őrült teóriámban, hogy Michaelnek van valamilyen mentális betegsége. Jobb volt ezen agyalnom, ahelyett hogy újra meg újra végigmennék magamban a pillanatunkon és azt elemezném, hogy mit szúrtam el már megint.

- Én? Én mit gondoltam? - fontam össze a karom a mellkasom előtt. - Hiszen te csókoltál meg!

Az olivazöld szemekben vad tűz égett, most már nem is tűnt annyira emberinek. Ahogy ott állt nem sokkal előttem az arcán dühös grimasszal, alig hittem el, hogy ez az egész tényleg megtörtént. Mert mi járhatott a fejében, amikor ezt tette? És az enyémben mi, amikor nem löktem el magamtól?

Az egyik kezét ökölbe szorította, a másikkal a hajába túrt. 

- Felejtsük el!

- Hogy?

- Csak felejtsük el, jó? Hiba volt. Az még talán neked is menni fog, hogy ne hozd fel ezt a ballépésemet újra, nem? - billentette enyhén oldalra a fejét és nézett rám olyan lekezelően, mintha egy felnőtt embernek kellene magyaráznia az evőeszközök helyes használatáról.

Kifújtam az eddig bent tartott levegőt. 

- Azt hiszem képes leszek rá - aztán anélkül, hogy hátra fordultam volna felsiettem az emeletre. Nagy nehezen, de megálltam, hogy nem csapom be a szobám ajtaját, mert már nem voltam kiskamasz, de bentről elfordítottam a kulcsot a zárban. Aztán az ő és az én szobámat összekötő fürdő ajtajával is ezt tettem és végigdöltem az ágyamon. Ki gondolta volna, hogy valaha ilyen problémáim lesznek, akkor ha belegyezek abba, hogy velem tartson egy angyal? Mert én nem.

Azt pedig tényleg nem, hogy ennyire fog még fájni is az egész. Mert mi értelme volt annak, hogy egy pillanatra úgy tettünk, mintha odakint nem lenne világvége és közelebb kerültünk egymáshoz, ha a következő pillanatban letagadja ezt?

Legszívesebben belerúgtam volna valamibe, annyira el voltam keseredve. Fogalmam se volt arról, hogy most mihez kezdjek. Bizonyára elfelejtették postázni a nekem szánt példányt, a "Mit csinálj akkor, ha alászállnak a vérszomjas angyalok?"-ból, mert láthatóan csak én nem tudtam mit kezdeni magammal. A legtöbb ember vagy bandákba szerveződött és ki tudja milyen borzalmas dolgokon törték a fejüket, vagy csatlakozott az Ellenálláshoz, amiből a legtöbb nagyvárosban volt egy kirendeltség. Ha nekik voltak céljaik, akkor nekem miért nem?

Mert a jelen állás szerint nem nagyon tudtam szabadulni a múlttól, ha éppen a régi szobámban húztam meg magam nem tudva azt, hogy mit hoz a holnap. Talán mégis vissza kellene mennem Derekékhez. Már ha még ott vannak egyáltalán. Vagy már ha nem dobnak ki abban a pillanatban, hogy beteszem a táborukba a lábam.

Felsóhajtottam és az íróasztalom alsó fiókjából előkaptam egy régi térképet és szétterítettem az ölemben. A legközelebb eső két nagyváros Atlanta és Charlotte volt, de egyik sem volt elég közel ahhoz, hogy gyalog elbotorkáljak addig épségben. A kocsielkötés korábban is tervben volt már nálam, azzal nem lesz gond, már csak az volt a kérdés, hogy tényleg akartam-e ezt. Lelépjek az ismeretlenbe csak azért mert megint ellökött magától valaki, aki nem is értettem, hogy lophatta be magát a szívembe?

Aznap éjjel nem aludtam valami jól, a fél éjszakát forgolódással töltöttem el, csak hajnalban tudtam elaludni végre, de akkor sem sok időre. Amint lehunytam a szemem bronz és arany csillogású pihe-puha tollakat láttam és egy olivazöld színű szempár tulajdonosának a közelségét éreztem magam mellett, amitől rendszerint kipattant a szemem és felültem az ágyban. Kikaptam a fejem alól a libatoll párnát és a falhoz vágtam, mintha ettől minden gondom megoldódna. Aztán újra félálomba szenderedtem, de ezúttal nem ébredtem fel, amikor megpillantottam az angyalt.