Máshonnan (Angelfall Fanfiction) ⭒BEFEJEZETT⭒

18. fejezet

A délelőttöt a szobámban csukott ajtó mögött töltöttem, részben hogy ki tudjam zárni a külvilágot és nyugodtan gondolkodhassak, részben, hogy a földszinten járkáló alak ne kerüljön a szemem elé.

Felkaptam egy füzetet, hogy ötletelni kezdjek azon, ami igazából a legfontosabb volt most, vagyis a válasz a hova tovább kérdésre, de valahogy nem jött semmi ötletem se. Végül jó pár könyvvel feküdtem végig az ágyon, meg egy kottafüzettel. Zongora híján csak nézegetni tudtam a hangjegyekkel teli sorokat, de ez is elég volt. Elképzeltem, ahogy a régi zongora előtt ülve játszok az édesanyámmal duettet, vagy ahogy egyedül játszom el újra és újra a vizsgadarabot másnapra a zeneiskolába. Arra a vizsgára, amit soha nem tettem le, mert el se mentem rá. Aznap reggel a suliban ugyanis rendőrök jelentek meg azzal a szándékkal, hogy értesítsenek egy balesetről. Elszorúlt a torkom, ha belegondoltam. Akkor változott meg minden. Az akkor átlagosnak mondható életem felborult, a szüleim magamra hagytak, ugyan az egyikük nem önszántából, hanem pusztán azért mert rosszkor volt rossz helyen, a másikuk azonban a bűntudat, a szégyen és a továbblépés reményében ment el. Ekkor kerültem a bácsikámhoz, nem a legjobb idegállapotban. Mérges voltam nem csak a szüleimre, hanem mélyen belül magamra is, amiért nem tudtam megakadályozni ezt az egészet, így hogy levezessem a dühömet a zongora helyett áttértem a harcművészetekre.

Előtte inkább az a fajta lány voltam, aki heti pár alkalommal eljár táncolni, csakhogy örömet okozzon ezzel a szüleinek, utána amikor pedig már nincsenek, inkább csupa fiús dolgot kezd művelni. Az iskolában a magatartása csapnivaló lesz, a tanárok szavaival élve, otthon pedig magába fordul és nem nyílik meg igazán senkinkek. Esélyem se volt a tiszta lapra. - sóhajtottam fel, miközben lerakom a kottákat. Amikor pedig végre közelebb kerültem a férfihoz, akivel egy ideje éltem vége lett mindennek. Mire Martin bácsi kellően a szívemhez nőtt és a családom tagjának tekintettem, annak a családnak a részénék ahol jelenleg rajtam kívül nem volt senki, alászálltak az angyalok és tönkretettek mindent. Aztán elszaladtunk egymástól, és ha még lenne halovány remény arra, hogy életben van, soha nem fogjuk megtalálni egymást.

Hogy ezért miért nem gyűlöltem a lent csörömpölő szárnyas alakot? Azért amit a fajtája nem csak az emberiséggel hanem a családommal tett? Fogalmam sincs. Egyszerűen hiába igyekeztem távolságot tartani és hidegen bánni vele, nem ment. Már a puszta tudat, hogy egy házban tartózkodott vele vonzott és megmagyarázhatatlan örömmel töltött el. Reménnyel, hogy ő, más mint a többiek. Reménnyel, hogy vele nem csak biztonságban vagyok és nem csinálok semmi őrültséget, hanem valamilyen otthonos érzés leng körbe. Butaság, mi? Biztonságban egy gyilkossal? Mégha az a gyilkos meg is mentett számtalan alkalommal, nem lehetek benne 100%-ig biztos. Nem fogadhatom teljesen a bizalmamba, hiszen lehet hogy éppen valami rosszban sántikál.

Halk kopogtatás szűrődött be kívülről, mire felültem az ágyon. 

- Hol tanultál te jómodort? - motyogtam magam elé, de tudtam, hogy hallja. - Na, gyere már! Mit szeretnél?

Azzal az ajtó kinyílt és így megpillanthattam az angyalt, akit csak nem sikerült kiverni a fejemből. Körbenézett a szobában, aztán a tekintete egyből megállapodott rajtam. Le kellett hajolnia, hogy a szárnyai ne akadjanak fent az ajtókeretben, de a küszöbön megtorpant. - Bejöhetek? - a hangja most is, pont mint az összes többi alkalommal, varázslatos hatással volt rám. A szívem hevesebben kezdett verni, és mintha még a nap is jobban kisütött volna. Ráadásul a selymes hangszín, amin beszélt mintha simogatta volna az ember. Egyszerűen nem tudtam szavakba önteni az érzést.

- Már bent vagy, nem? - néztem rá közönyös arccal.

Szemforgatást kaptam válaszul. 

- Hoztam valamit. - emelte fel az egyik  kezében tartott gabonapelyhes dobozt, a másikban pedig egy üveg régi konyakot. - felkuncogtam a jelenetet látva.