Rossz Fiú✔️

2.3

Szombat van.Késztetést érzek(nagyon),hogy online nézzem az x-faktort,amiben Nik van.Tudom,hogy nem szabadna,de muszáj látnom,és hallanom őt.

-Kicsim,-nyitott be anya a szobámba-Hanna van itt.-ki sem mondta,de már Hanna feje bukant fel anya mellett.Hanna betolakodott a szobámba,majd anya magunkra is hagyott minket.Nem akartam látni,vagy beszélni vele....Soha.

Az ágyamon ültem török ülésben,a naplómmal és egy könyvvel mellettem.Zavartan piszkáltam a kezem,miközben rá néztem.Hanna végig nézett a tiszta szobán,majd rajtam is.

-Léna én...-kezdte,de aztán abba is hagyta-Fogalmam sincs hol kezdjem...-rázta meg a fejét nemlegesen,motyogva maga elé a szavakat.Én egy szót sem szóltam,csak őt pásztáztam barna szemeimmel.

-Nézd-indult meg felém,majd leült az ágyam szélére-tudom,hogy egy dög vagyok.Sajnálom,hogy nem voltam melleted,hogy csak magammal foglalkoztam és a kapcsolatommal.-láttam amint az arcához nyúl,és megtörli-Pedig Nik nélkül biztosan nagyon szenvedsz.Sose mondanék olyat,mint Fruzsi...Én csak vissza akarlak kapni.A legjobb barátomat,habár meg sem érdemelek.-nevetet fel halkan,kényszeredetten.Még mindig nem szóltam egy szót sem.Nem akartam semmit sem mondani neki,nem volt mondandóm számára.Nem kellenek barátok,csak ugyanúgy összetörik a szíved,mégha azt gondoljuk nem is.Hanna halkan sírni kezdett,de visszafolytotta,hogy hangosan felsírjon.

-Tudom,hogy egy önző ribanc vagyok.De szükségem van rád Léna,jobban mint valaha.-sírta-Szakítottunk Milánnal,és tudom mit gondolsz.De...

-Nem érdekel.-szakítottam félbe,a hangom pedig nyugodt volt-Nem vagyunk barátok,semmi közöm hozzá,Hanna.Fruzsi elmondta a véleményét és te se vagy különb.Nem érdekelsz Milánnal,menj Fruzsihoz.Engem felejts el.

Hanna könnyes szemekkel nézett rám,tekintetében pánik tükröződött,és félelem.

-Léna...

-Menj el.Most.És soha többé nem akarok veletek beszélni.-mondtam könyörtelenül,mire Hanna felállt és ott hagyott becsapva maga mögött az ajtó.

De amint kimondtam meg is bántam.Hogy lehetek ilyen?

Hiper sebességgel,pattantam fel az ágyról,és feltépve az ajtóm szaladtam ki.

-Hanna!-kiabáltam a nevét,mire az ajtóban sírva fordult felém.Anya a konyhában volt,és felénk fordulva nézett minket.

-Sajnálom.Nem gondoltam komolyan!Csak...-a hangok elfult,és könnyek csípték a szememet-Csak Nik elment,és én...Fáj.Még most is nagyon fáj.-a könnyeim megindultak,és talán Hannának is mégjobban-Szükségem volt rád,most is.És tudom milyen érzés szakítani.Pontosan tudom mit érzel most,mert hónapok óta így érzek.És mindig mellettem voltál...Csak az rosszul esett,hogy most nem voltál velem.De én itt vagyok neked.-töröltem meg az arcom,ahol a könnyeim folytak le-Most úgy érzed,hogy belülről üres vagy,magad hibáztatod,fáj a tudat,hogy nincs veled...Én pontosan tudom mit érzel most!

Hanna csak sírva bólintott,majd megszólalt.

-Megtudsz nekem bocsájtani?-kérdezte sírva.Mire bólintottam.

-Nincs miért megbocsájtanom.

Hanna közelebb jött hozzám,majd a nyakamba vetette magát,és úgy ölelt.Ott álltunk a konyha-nappali-előszoba között,és sírva öleltük egymást.Mindkettőknek összetörték a szívét,pont nekünk akik ezt soha nem akarták átélni,mert soha nem akartak szerelmet.Erre tessék,itt vagyunk.Tizenhét évesen összetörve.

-Miért fáj ennyire?-zokogta Hanna,a vállamba fúrva az arcát.

-Bár tudnám.-mondtam szorosan ölelve.