Az Istenek a fejükre estek [BTS fanfiction]

04. rész

- Yoongi -

Két nap telt el mióta az Olümposzon van, de a kiadott szobájából nem tette ki a lábát. Nem eszik, nem iszik és egyik Istenhez sem szól. Ha szól is, elküldi őket melegebb éghajlatra. Ha így folytatja nem lesz ennek jó vége.
- Uram, már napok óta próbálkozunk nála, de semmi! - hallottam Namjoon kétségbeesett hangját - Nem szól hozzánk, ha igen elküld. Jin mindig friss ételt visz neki, de el sem fogadja.
- Türelem! - mondtam talán túlságosan is nyugodt hangnemben - Előbb vagy utóbb ki kell onnan jönnie.
- Hugyozni kijárok! - hallottam hátam mögül morgós hangját. Megfordultam, de már nem volt ott.
- Egy lány, hogy a viharba beszélhet így? - értetlenkedett Hoseok - Itt az Olümposzon ez nem megengedett, Yoongi! Tenned kell ellene valamit, mert ez így nem mehet tovább!

- Jisoo -

Két napja vagyok ezen az átkozott helyen és fogalmam sincs róla, hogy hogyan tudnék hazajutni. Valami kiút csak van innen! Ezek az emberek elraboltak, és az Isten tudja mit akarnak velem csinálni. Két napja nem eszem, nem iszom, csak azért mert nem tudom mi van abban a kajában, amit "bevarázsolnak" a szobámba. Vajon a szüleim aggódnak értem? Eunji keres? Kerestetnek a rendőrökkel? Miért nem emlékszem, hogy mi történt velem mielőtt ide kerültem? A szívembe még néha érzem azt a fájdalmat, de nem tudom mitől van.
Pont mosdóba mentem ki, mikor hallottam Őket beszélgetni. Meg vannak botránkozva amiért nem mozdulok ki. Az a szőke fejű, állandóan a felhőjét nézi és gondolkozik valamin, de a többiek mindig közbe szólnak neki. Biztos nagyon idegesítheti már.
- Ma temetik el a tested - hallottam a hátam mögül egy ismerős hangot. Megfordultam és Ő állt előttem. Csoda, hogy a trónjáról fel mert kelni. - Megakarod nézni?
- Mikor fogják már fel végre, hogy engem ezzel az egész Istenes dologgal nem tudnak beetetni? - emeltem fel a hangom, remélve, hogy nyomatékosítani tudom, ha víz hangzik a hangom. Faszon, nekem miért nem, nekik meg miért igen? Ez nem fair!
- Egy csepp hited sincs! - mondta higgadtan - Ha hinnél bennünk, sokkal könnyebb lenne minden.
- A mítosz és az Istenek, mind egy halandzsa, amit néhány ember úgy elhitt, hogy mái napig olyan emberekhez fohászkodnak bűnbocsánatért, akik nem is léteztek soha! Hiába oldozza fel őket a csuhás, ha azok akkor is ugyan olyan bűnösek lesznek életük végéig!
- Szóval te ezért nem fohászkodsz bocsánatért? Mert tudod, hogy életed végéig bűnös leszel és soha sem moshatod le magadról?
- Nem érzem magam bűnösnek! - rántottam vállat - Amiről nem tudnak, az nem fáj senkinek, ugye?
- Hazudni bűn - mondta - Ahogy a lopás is bűn, egy védtelen öregember kisboltjából. Mond, nem éreztél bűntudatot mikor elvitted azt a sok dolgot onnan? - tátott szájjal néztem az előttem állót. Az egyetlen ember, aki tudta, hogy én oda lopni járok, az Eunji volt. Ő pedig nem mondhatta el senkinek, hisz ígéretet tettünk egymásnak. Elárult volna a poén kedvéért vagy mi a fene?
- Honnan tudja, hogy loptam az öregtől? - tértem észhez és magam előtt kereszteztem kezeim
- Láttam - felelte egyszerűen - Minden egyes lépésedről tudok. Tudom, hogy halálod napján, irodalom órán jól teljesítettél mikor felsoroltad neveinket, s erőnket. Azt is tudom, hogy ugyan azon a napon lógtatok el a barátnőddel iskolából negyedik óra után, és mentetek a ti kis búvóhelyetekre. Azt is tudom, hogy mit tettél tíz évvel ezelőtt azzal az ártatlan kislánnyal a játszótéren! Mindent tudok rólad Jisoo! - vészesen közel hajolt hozzám, amitől még a hideg is kirázott. Nem tudtam elhinni, hogy miket tud rólam. Minden dolgomról egyedül csak Eunji tudott, de ezt már említettem. Nem mondhatta el senkinek és én sem mondtam el senkinek. A szüleim sem jöhettek rá, hogy lopok, hisz sosem buktam le. Ez valami gondolat olvasó vagy jövőbe látó? Vagy még mindig csak álmodom?
- Azt mondta ma van a temetésem - néztem fel rá ridegen, mire csak egy bólintást kaptam - Vigyen el oda. Látni akarom.
- Elvihetlek, de téged ők nem fognak látni - felelte kiegyenesedve
- Nem érdekel, csak vigyen oda! - emeltem rá a hangom. Egyáltalán nem ijedt meg tőlem, ami zavart. A hirtelen hangvételeimtől mindig mindenki megijedt, de Ő nem és ez zavart. Mi olyan különleges ebben az emberben, ami miatt nem fél semmitől és semmitől. Ja, persze. Ő a Fő Isten. Remélem a szarkazmusomat érezte mindenki.

Azt mondták délben lesz a temetésem, addig készüljek el. Nyitogattam a szekrényt, de állandóan csak hófehér ruhák voltak benne, fehér kiegészítőkkel. Gyűlölöm a fehéret, legszívesebben nem is vennék fel semmit. 11:52 perc. Bevánszorogtam a nagy terembe, ahol a hét "Isten" ült a székében és valószínűleg engem várt.
- Mégis hiszel a mítoszban, hitetlen halandó? - tekintetem a balján ülő Jimin-re tévedt, aki megszólított
- Nem hiszek én semmilyen mítoszban sem! - válaszoltam - Nem elégszer ismételtem már el, hogy ezek mind csak halandzsák és semmi valóságalapja nincs! Soha nem fogom nektek elhinni, hogy én most az Olümposzon vagyok, hét Istennel és alatvalóival! Ez annyira szánalmas már komolyan mondom! - nevettem gúnyosan - De, ha te mégis az Istenek egyike lennél, Jimin - léptem közelebb - Te vagy a tolvajok patrónusa, nem rémlik? Neked is véredben van a lopás, mint nekem! Szóval ne dobálózzunk szerintem semmilyen szavakkal!
- Asih! - morgott orra alatt és inkább csendben maradt, még mielőtt  bármit is mondhatott volna

- Mint mondtam, nem fognak téged látni! - állt mellém Yoongi - Hiába próbálkozol, nem szólnak vissza, olyan mintha ott sem lennél!
Pillanatokon belül ott teremtünk a szöuli nyomornegyed kis temetőjében, ahol már néhány ember ott volt kiásott sírhelyemnél. Ott voltak a szüleim, nagyszüleim, Eunji, néhány diáktársam és még tanárok is megjelentek. Mind-mind feketében voltam, néhányuk zsebkendőt szorongattak a kezükben és szipogtak. Voltak akik meggyötörten álltak koporsóm előtt és mormolták orruk alatt az imájukat. Zokogó barátnőm elé álltam, hátha észre vesz, de nem. Meg sem kíséreltem megszólalni, mert Yoongi-nak igaza volt. Nem lát, nem hall. Mintha ott sem lennék. Meggyötört szüleimhez mentem, akik egymás karjaiba bújva zokogtak és magukat hibáztatták halálomért. Pedig nem is ők voltak a hibások.
- Mrs Kang, Mr Kang! - lépett oda hozzájuk magyar tanárom - Fogadják őszinte részvétem!
- Köszönjük asszonyom! - hajolt meg anyám zokogva, s könnyeit próbálta letörölni
- Tudom nem illik ilyet kérdezni, de mi történt?
- Tegnap elég későn ért volna haza. Az eső szakadt, villámlott, mennydörgött. És az egyik pillanatban.. - itt elcsuklott anyám hangja, de erőt véve magán, folytatta - Szívébe hasított a villám. Azonnal meghalt a kapunk előtt és mi már nem tudtunk ellene mit tenni! Sem mi, sem a mentősök.
- Jisoo, hogy lehettél ennyire birka? - hallottam hátam mögül barátnőm hangját, koporsóm fölött zokogva - Miért kellett ellógnunk? Miért nem maradhattunk a suliba még arra a három órára? Olyan nehéz lett volna végig aludnod? Akkor legalább nem feküdnél ebbe az átkozott koporsóba holtan! - zokogott, s átölelte fekhelyemet - Mitévő legyek nélküled?
- Sajnálom, Eunji! - suttogtam, de nem elég halkan ahhoz, hogy Yoongi ne hallja meg - Menjünk vissza az Olümposzra! - mondtam. Eleget tett kérésemnek és visszamentünk a helyre, ahol mostantól napjaimat fogom tengetni, bűnhődve hitetlenségem miatt.