Az Istenek a fejükre estek [BTS fanfiction]

10. rész

- Nem - mondtam és faképnél hagyva, elindultam valamerre. Nem igazán volt még kedvem körbenézni itt, igazából nem is tartottam érdekesnek az egészet. Hisz az egész fehérben pompázott, szinte semmi élet nincs itt. Ritkán láttam errefele szolgákat, vagy minek is hívják őket.

Fogalmam sincs mióta bolyongok a folyosókon. Nem tudom merre vagyok, hisz minden folyosó egyforma volt. Már azon voltam, hogy elkiáltom magam segítségért, mikor valaki a vállamra tette kezét. Ijedtemben megugrottam és hátrafordultam.
- Miért nem vagy a szobádban? - kérdezte - Egyáltalán tudod merre vagy? - emelte égnek szemöldökét számonkérően
- Csak körbe akartam nézni. Sosem találtam elég érdekesnek a folyosókat, mert mind egyforma. - rántottam vállat
- És most úgy gondoltad, hogy itt az idő eltévedni? - nevetett némi gúnnyal megspékelve. Nem vártam mást Hoseok-tól. Úgy, mint Jimin, Ő sem szívlel engem. Már csaj azt nem tudom miért. Jimin gyűlölete érthető. Viszont Hoseok...hát nrm tudom.
- Mi lenne, ha nem gúnyolódnál, hanem visszavinnél a szobámba? - sóhajtottam
- Bolyongj még egy kicsit, hátha egyszer visszatalálsz! - kacsintott, majd azzal a lendülettel el is tűnt. Hát ez kurva jó. Idegességemben elkiáltottam magam, háthabvalaki lesz oly kedves, és visszavezet. Persze ezt megint benéztem. Egy lélek sincs erre és meggyőződésem, hogy senki nem hallotta a hangom. Vagy nem is akarta meghallani.

- Taehyung -

Már egy ideje Jisoo-t kerestem, mert szólt Jin, hogy elment valamerre. Sehol sem találtam és márnkomolyan kezdtem aggódni érte, mikor egy vigyorgó Hoseok-ot láttam meg felém sétálni. Lerítt róla, hogy tud valamit.
- Nem láttad véletlen Jisoo-t? - állítottam meg minden előzmény nélkül
- Kellett volna? - kérzrdett vissza, talán túl hirtelen, mint kellett volna
- Hoseok, kérlek ne játsz az idegeimmel! - fújtattam - Már lassan egy órája őt keresem, de nem találom! Az emberek közé nem mehetett le, hisz nem tudja hogy kell. Szóval úgy vélem, itt van valahol és te pontosan tudod, hogy hol van! Szóval? - kulcsoltam össze mellkasom előtt a kezem és vártam a választ
- A keleti szárnyban kószál és nem talál vissza - mondta unottan
- Picsába! - morogtam, majd azonnal el is tűntem. Amint a kívánt helyen megjelentem, láttam a földön ülő lányt, aki érzelem mentesen bámulta a fehér falat.
- Te is azért jöttél, hogy röhögj egyet majd itt hagyj, vagy segítesz is visszatalálni, Taehyung?! - egy pillanatra se vetette rám tekintetét. Meglepődtem mikor kimondta a nevem, hisz nem nézett rám, én pedig nem szólaltam meg.
- Honnan tudtad, hogy én vagyok? - adtam szót lepődöttségemnek
- Valahol legbelül megéreztem - rántott vállat hanyagul, majd rám pillantott. Szemei nem tükröztek semmi érzelmet. A falnak dőlve, egyik lábát felhúzva, másikat kinyújtva ült a földön, egyik kezét a felhúzott lábán pihentetve, másikkal pedig hajába túrt.
- Gyere, visszakísérlek! - nyújtottam neki segítőkezet, de nem fogadta el. Segítségem nélkül állt meg, s várta, hogy induljunk.

- Jisoo -

Két nap telt el mióta elbarangoltam a keleti szárnyba. Azóta nem mertem még Yoongi szeme elé sem kerülni, mert tudtam, hogy ideges. Taehyung tegnap nálam járt és elmondta, hogy Yoongi fortyog amiért nem vagyok hajlandó lemenni az Alvilágba. Furcsállt, hogy senki nem jött be győzködni. Egyedül Tae jött, de nem ejtett szót a témáról. Mindig hozott nekem valami finomságot, és bár nem mondta, de tudtam, hogy ennek is köze van a témához. Abban reménykedik, hogy ha kedveskedik, hamarabb belemegyek az egészbe. Sajnos, sokat kell még kedveskednie ahhoz, hogy én az Alvilágba betegyem a lábam.

Épp az egyik folyosón bolyongtam, mikor a folyosó végén megláttam egy nyitott ajtót. A világért sem akartam bemenni oda, de a kíváncsi természetem nem hagyta, hogy csak úgy elsétáljak mellette. Így hát vettem a bátorságot és beléptem. Bár ne tettem volna.

- Yoongi -
Visszaemlékezés

- Valamit márpedig tennünk kell! - fortyogtam - Tudnom kell, hogy Ő az vagy sem!
- Uram, nyugodj meg kérlek! - szólt Namjoon - Biztos találunk valami megoldást!
- Mégis milyen megoldás?! - kiáltottam rá, szinte vérben forgó szemekkel - Már a franc tudja mennyi ideje van itt válunk, de még mindig nem találtunk semmi megoldást!
- Mi lenne, ha tudta nélkül vinnénk le oda? - gondolkodott hangosan Jin. Értetlenkedve meredtem rá és vártam a magyarázatát. - Nyissunk egy kaput az Alvilágba. Biztos vagyok benne, hogy a világért sem menne el egy nyitott ajtó mellett. Ahhoz ő túl kíváncsi.
Elmerengtem egy pillanatra. Jin-nek igaza volt. Ha nyitnánk egy kaput az Alvilágba az Olümposzon keresztül, biztos vagyok benne, hogy Jisoo véletlen odatalálna és nem hagyná ki a világért sem, hogy bemenjen azon a nyitott ajtót.
Bólintással jeleztem egyetértésem.
- Rendben. Jungkook, téged bízlak meg, hogy nyiss egy kaput az Alvilágba.

Visszaemlékezés vége

Biztos voltam benne, hogy Jisoo már megtalálta a kaput. Nem rég elment kóborolni a folyosókon, s biztos vagyok benne, hogy már odaért. Hamarosan én is lemegyek az Alvilágba, s megnézem mire jutottak a démonok.

- Jisoo -

Foglalmam sincs hol vagyok. Minden olyan félelmetes és veszélyes. Valami folyosón sétáltam, mikor egy nagy terembe értem meg. Akár csak az Olümposz, csak itt nem fehérek a falak, hanem piros és fekete. Rengeteg fura lényt láttam itt. A terem közepén egy hatalmas trón volt, ami üresen állt. Amint megláttak a lények, elém léptek, s fejet hajtottak előttem. Nem tudtam ezt mire vélni. Miért hajoltak meg előttem? Miért néznek rám úgy, mint a parancsolójukra?
- EunHa, Ó szépséges istennőm! - lépett elő egy félmeztelen, emberi alakot öltő, fekete szemű valami. - Köszöntünk végre otthonodban! Szépséged, mint régen, most is tündököl!
- Miről beszélsz? Jisoo vagyok és nem EunHa! - hitetlenkedtem - Nem tudom hol vagyok, bár van egy sejtésem! Vissza akarok menni az Olümposzra!
- Yoongi fő isten mondta, hogy rendkívül hitetlen vagy Úrnőm! Ezért sajnálom, de az Olümposzra nem mehetsz vissza. Neked itt a helyed a sajád birodalmadban! - mondta a félmeztelen teljes higgadsággal
- Tudhattam volna, hogy azaz idióta Yoongi keze áll a háttérbe! - motyogtam idegesen. Valami fura érzés kerített hatalmába és minél jobban ideges lettem, annál jobban éreztem azt az érzést. Mi lehet ez?
- Az én nevem Verrier, a leghűbb Alatvalód, bizalmasod és társad. Én irányítottam az Alvilágot távollétedben. - hajolt meg a félmeztelen vagyis Verrier - Kérlek foglald el trónod!
- Nincs nekem semmilyen trónom és én kurvára nem vagyok semmilyen istennő! - üvöltöttem - Hol van az a félnótás fő isten?! Esküszöm, ha a szemem elé kerül, saját kezemmel ölöm meg!
Hihetetlen melegséget éreztem az egész testemben. A lényeg, akik előttem álltak ámulattal bámultak rám, mintha valami csoda lennék.
- Gyönyörű vagy Urnőm! - mosolyododd el Verrier - Rég nem láttam, ilyen gyönyörű szárnyakat!
- Mi van? - értetlenkedtem - Te mégis milyen szárnyakról beszélsz?! - ekkor átméztem a vállaim felett és azt hittem hanyatt dobom magam